pályázat 2

Reméltem, hogy jó pályázatot nyújtottam be, de azért féltem a kudarctól. Na szóval kihirdették az eredményt, és nyert amit írtam!!!

Pályázat

Megkeresett mindket egy pacák egy pályázattal, hogy nyújtsuk be mi, mert ők nem tudják, mert nem megfelelő a szervezeti egységük. Jó. Mivel olyan dologra pályázott, amiben mi is érdekeltek vagyunk, a főnököm belement, mondta, hogy nem kell sokat baszódni vele, mert a pacáknak ez a munkája, hogy mindenhova pályázik, és készen hozta. Megnéztem, és hát egy nagy rakás szar volt az egész. Egyrészt az ember elég erősen fogalmi tévedésekben élt. Soronként haladtunk. Első sor a projekt bemutatása: ember írt körülbelül 10.000 Karaktert. Megnézem az útmutatót, max 1.500 karakter. Aztán ezután sorra jöttek a kitöltendő sorok, körülbelül így: max 3.000 karakter, max 6.000 karakter, max 3.000 karakter. Nos ezekhez emberünk két három sort írt. Mutatom a főnöknek, hogy szerintem a megadott karakterek számai arról tanúskodnak, hogy mit milyen mélységben kell kifejteni, bemutatni. De sajnos nem csak a terjedelmekkel volt gond, hanem a tartalommal is. Hiába írt például az elejére 10.000 karaktert, ha az semmitmondó. Úgy értve, hogy elolvasva két mondatba össze lehet foglalni a lényeget. Egy pályázatnak meg nem az a lényege, hogy egy oldalon keresztül tupírozzunk egy olyan dolgot amit két sorban le lehet írni. Ráadásul sokszor nem is arra válaszolt amit kértek. Szóval a "csak be kell nyújtani, mert kész van"-ból az lett, semmit sem hagytunk meg a pacák pályázatából. Vagyis nem hagytunk meg, hanem hagytam meg, mert ez úgy nézett ki, írtam egy újat. Aztán mikor kész voltam egy szakasszal, hívtam a főnököt, hogy nézd meg, ezt írta a pacák, és szerintem ezt kéne. Persze volt olyan, hogy még nem írtam meg egy részt, hanem mutattam, hogy itt ez áll. Erre mondja a főnök, hogy miért szerinte az jó. Majdnem agyvérzést kaptam, hogy nem mond már, hogy ez jó. Elküldtem, írtam egy másikat, odahívtam, és mondtam, hogy na ezt olvasd el, és mond azt, hogy a másik a jó. Hát nem mondta. Szóval az egészből annyit akarok kihozni, hogy a pályázatírás kicsit túl van misztifikálva. Volt már nálunk is olyan, hogy a főnök inkább ki akarta adni pályázatíró cégnek, aztán végül mégis mi csináltuk meg, és el is hoztuk rá a lóvét. És akkor itt volt az ember. Akinek az a munkája, hogy pályázatokat ír. Jó azt nem tudom, hogy milyen hatékonysággal, de neki azért fizetnek, hogy pályázatokat írjon. És akkor ideállított hozzánk egy rakás szarral. Az jött le belőle, hogy csinálni kell valamit, hát csináljunk. Nem az, hogy csinálni kell valamit, akkor csináljunk belőle valami jót, valami ütőset, valami egyedit. Nem pedig egy sablonos tucatdumát, ami semmitmondó. 600 pályázatból 10-et támogatnak. Nem a sablonos tucatszarokból fogják kiválasztani a 10-et, hanem a kiemelkedőek közül, szóval ezt az ember jól próbálja csinálni, kibaszott jól. Végül tegnap benyújtottuk. Egy hónap az elbírálás, és baromira kíváncsi vagyok az eredményre. Nincsenek hiú ábrádjaim, de azért nem 600 az egyhez az esély.

Október 2

Szerdán jeges fagyos szélben, némi esővel megspékelve szétfagytam magam. Pedig volt rajtam póló, hiper polápulcsi (nem engedi át a szelet) és télikabát. Arra gondoltam, hogy pont egy hete ragyogó napsütésben egy szál rövidujjú pólóban mentem bevásárolni, és akkor az jutott eszembe, hogy melegítőnadrág helyett akár rövidnadrágot is vehettem volna, és ez a tény nagyon tetszett, mert október eleje volt. Erre rá egy hétre tél. Nyárból tél. Oké oké, hogy fura az idő, de azért október 14-én ne essen hó. Márpedig eset. Fél hatkor Budakeszin esett.

Október

Eddig elkényeztetett mindet az időjárás. Emlékszem rá, hogy volt olyan október elején, hogy már télikabátot kellett felvenni, mégis nehezen viselem a szürke esős időt. Szinte minden évben előfordult, hogy mondták a hírekben, hogy a fűtési szezon kezdete előtt (október 15.), beindították a fűtést, mert olyan hideg volt. Most október 12-e van és még nem fűtöttünk. Mindig szomorúsággal tölt el a nyár elmúlása. Utálom elővenni a pulcsikat a szekrényből, utálom, hogy egyre sötétebb és hidegebb van. Persze a télnek is van bája, de ha fel kellene sorolni pro és kontra az érveket tél és nyár között, akkor a nyárban 90% a jó, a télben meg 10%. Számomra akkor jó a tél, ha gyorsan elszalad. Ilyenkor október elején elkeserítő belegondolni, hogy mikor lesz ismét tavasz, ismét nyár.

4-es metró

Szombaton a Köztársaság téren volt egy buli a metróban. Vagyis kiöntötték betonból a a leendő metróállomást, és ennek örömére tartottak egy bulit. Nagyon durva élmény volt. Egy 25 méter mély betonverembe mentünk le alumínium állványon. Alig volt para, pedig nekem még tériszonyom sincs. Nem tudom, hogy legközelebb mikor lesz alkalmam a 4-es metró valamelyik állomásán tartózkodni, de a közeljövőben biztos nem, főleg úgy, hogy már funkcionálisan működik.

kicsi a világ

Kicsi a világ és furcsa véletlenek vannak..
1. nem szoktam autóval munkába járni.
2. nem szoktam fél kilenckor munkába járni.
3. ha autózok nem szoktam buszmegállóban várakozókat felvenni.
Ma reggel mégis úgy alakult, hogy autóval megyek munkába, bőven nyolc után indultam, és megláttam egy srácot aki a buszmegállóban stoppol (gyakori jelenség a faluban), és hirtelen felindulásból megálltam. Beszáll, és baromi ismerős.. hát ismerős is volt. Ugyanis ugyan abból a városból származik mint én, és volt egy időszak amikor sokat lógtunk együtt. Szeretem az ilyen kellemes véletleneket.

időhiány

Vannak korszakok, amikor majd megöl az unalom, amikor nem bírok magammal mit kezdeni. Ilyen volt például nyáron, és ekkor kurvára utálom magamat. Aztán fordul a kocka, és hirtelen sok dolgom lesz, vagyis sok dolgot csinálom magamnak. Például dolgozok, mellette járok az intézetbe képzésre, mellette megírom amit kérnek tőlem, aztán suliba járok, meg spinningre, emellett elvileg otthon főzök, mosok takarítok, találkozok ismerősökkel, barátokkal akiket régen láttam, és most még egy szakdolgozatot is ki kellenék magamból izzadni. Vagyis először a címét, de nem megy. Fingom sincs miről írjak, pedig már égető lenne, hogy kiizzadjam magamból. Elvileg a címet már múlt hétre le kellettem volna adni. Vagyis három címjavaslatot. Megfogadtam, hogy a hétvégén nekiülök és valamit kitalálok.

véresen komolyan

Hétfő óta sokat gondolkodtam. Mármint volt ugye ez a megbeszélés, és igazából be is lelkesedtem, meg valami nem is volt az igazi. Nem jöttem rá, hogy mi, de most eszembe jutott. Szóval az ott lévő munkatársak, meg "gyakornokok" véresen komolyan vették magukat. Még aki lazára is vette a figurát, annak is volt egyfajta bizarr önbizalomtúltengéses negatív kisurgázása. Szóval volt egy habókos csávó, akin lehetett látni, hogy őt aztán tényleg minden érdekli, csillogott a szeme, meg minden. Fura alak, de talán ő jó arcnak tűnt. Őrültnek, de jó arcnak. A többiekről meg az jutott eszembe, hogy mi most komolyan vesszük magunkat, mert mi aztán komoly dolgokat csinálunk. Hiányoltam az egészből a könnyedséget. Remélem később oldódni fog a dolog. A suliban is az volt a gáz, hogy mindenki kurvára komolyra vette a figurát, nagy komoly fejjel, nagy "komoly" dolgok hagyták el a szájukat, de mégis olyan sótlan semmilyen alakok voltak. Az előadók közül is azokat szerettem, aki adta magát, és nem az járt a fejében, hogy na most akkor így meg úgy viselkedem, mert most éppen előadó vagyok és egy előadónak ilyennek meg olyannak kell lenni. Lehet, hogy ezt elbasztam, hogy az az elvárásom, hogy emberi közösségbe kerülök, hús vér emberek, nem pedig egy rakás görcsös könybuzi közé.  

alakulás

Milyen hülye szó, csak azt nem akarom írni, hogy alakulnak a dolgok..
Szóval kicsit régebben mint egy éve voltam egy vizsgán egy tanárnál. Persze előadáson egyen sem, mert miért is, szóval vizsgáztam, és a végén mondta a tanár, hogy ő úgy látja, hogy jó elemzőképességem van, és hogy küldjek neki valami elemzést. Na persze szartam bármit is csinálni. Kicsit feldobdta az önbizalmamat, de azért annyira nem, hogy rákapjak. Aztán idén tavasszal be kellett adni egy elemzést egy órára, és nagy meglepetésemre csak nekem lett ötös, a többieknek többnyire kettes, meg azt hiszem lett egy hármas is. Na ettől már megjött némileg az önbizalmam. Egy ideig fontolgattam, aztán végül nyár vége felé elküldtem a tanáromnak, hogy kb. egy éve mondta nekem, hogy küldjek valami cuccot, hát most küldök. Aztán visszaírt, hogy fasza, és hogy menjek be hozzájuk az intézetbe, mert meghallgatna a vezetőség. Sajnos pont azon a héten volt az interjú, amikor gyerekeket táboroztattam, így írtam egy e-mailt, hogy sajnálom, de nekem nem jó. És nem is írtak vissza, gondoltam megtalálták azt, vagy azokat akiket kerestek. Aztán egy hete jött egy e-mail, hogy menjek be hozzájuk, meg hogy milyen "munkák"-kak szeretnének megbízni. Ó gondoltam magamban, milyen menő vagyok, hogyha interjú nélkül is kellek nekik. Persze ez csak vicc, gondolom nem volt annyi ember mint amennyi kellene és behívtak engem is. Szóval tegnap voltam, és kicsit fura érzéssel jöttem el, mert többen voltunk, és leosztották a melót. Néztem, mert ötünknek osztottak le olyan dolgot, amit simán egyedül is meg lehet csinálni, ha az ember komolyan gondolja, de hát ők tudják. Így végül én még bevállaltam még egy részfeladatot, így heti nem egy, hanem két nap lesz egy-két órás elfoglaltságom. Minden esetre tök örülök neki, mert legalább kipróbálom magam, hogy megy-e ez nekem, vagy inkább ne erőltessem.

Káosz

A munkahelyemen káosz uralkodik. Mindenki azt csinál amit akar, nincs ellenőrzés, nincs semminek semmi következménye. Ha az ember szarul dolgozik, akkor nincs számonkérés, nincs lebaszás, nincs kirúgás, de a fordítottjánál, a jó dolgozónál sincs semmi. Aki jól dolgozik annál sincs sem szóbeli, sem írásbeli, sem anyagi elismerés. Egy nagy durva káosz van, ami miatt nem igazán működik semmi. A vezetőség balfasz, mert nem jött rá, hogy ez így nem működik, vagy rájött, de nem bír a helyzettel mit kezdeni. Gázos, mert így elég szar dolgozni, hogy nincsenek keretek. Elég rombolóan hat az ember munkamoráljára az, hogy látja, hogy itt bármit meg lehet csinálni következmények nélkül. Többek között lehet semmi csinálni. Bejönni melegedni, aztán hazamenni, és hónap végén várni az sms-t, hogy megjött a fizetés. Kérdés az, hogyha az ember ezt látja, hogy ezt vígan meg lehet csinálni, akkor milyen motivációval álljon neki dolgozni? Vagy a másik, a balfasz. Aki igaz, hogy dolgozik, de rosszul és már rég kevesebb hasznosat végez mint károsat. Tulajdonképpen ha eszembe jutna simán a kisollómmal megműthetnék az asztalomon bárkit, hiába nem értek hozzá, hiába nem vagyok orvos, itt annyi mindenki olyan sok hülyeséget csinál hozzá nem értésből, hogy még erre sem mondanák azt sem, hogy ejnye bejnye. Úgy általában szar dolog az, hogyha az ember életében nincsenek célok, motiváció, miheztartás. Egy munkahelyen meg pláne kellene lenni, ha nem is a munkavállalók lelki egyensúlyának fenntartása érdekében, pusztán csak olyan prózai okból, mert egy munkahely úgy hatékony, ha vannak keretek, vannak célok, van számonkérés, vagy büntetés, vagy jutalmazás. Ez a kettő a lényeg: a büntetéstől való félelem, és a jutalom reménye. Ez a kettő hajtja előre a munkavállalót. Na most ha ez a kettő nincs, ez elég gázos. Az a baj, hogy az embert egy idő után már nem hajtja a lelkiismeret, a tenniakarás, hogyha látja, hogy nincs miért.

balkezesség

Tegnap kiakadtam. Egy bokszmeccs előtt beszélgettek, hogy a ringbe lépő bokszoló balkezes. Erre mutatja, hogy ilyen a normális alapállás, ilyen meg balkezeseké. NORMÁLIS? Lehet, hogy hülye vagyok, de a normálisnak az abnormális vagy a nemnormális az ellentéte. Tehát a jobbkezesek normálisak, a balkezekek meg abnormálisak? Ami a többségre jellemző az a "normális", aki meg a többségtől eltérő, az meg már nem normális? Hát köszi. Én nem érzem magam nem normálisnak. Balkezes vagyok, ettől még normális vagyok, annak ellenére, hogy a többség jobbkezes. Persze a kommentátor ilyenbe nem gondol bele, ez van a köztudatban, és fel sem tűnik senkinek, csak egy "nemnormális" balkezesnek. Engem személy szerint zavar, hogyha azt mondják a jobbkezesekre, hogy az a normális. A balkezesség ugyan olyan normális, természetes dolog, bár jobbkezesek vannak többségben, de ez sem állandó. Mióta nem erőszakolják meg a balkezeseket és szoktatják át őket jobbkezesre, sokkal több balkezes van. Régen kb. 3 százalékot tartottak balkezesnek, most ez az arány már több mint 10 százalék (egyes kutatások szerint minden hetedik ember) és a fejlett világban az arányuk folyamatosan nő. 

véradás

Gimnáziumba épp nem volt semmi ötletünk, hogy miért lógjunk, amikor megláttuk, hogy a negyedikesek mehetnek vért adni. Így lettem véradó. Akkor még nem viszolyogtam a tűtől, főleg, hogy utána ettünk egy pár virslit, és kaptunk sört, twix csokit és nógrádi ropit. 
Aztán egy évvel ezelőtt meghalt a Nagyapám, és aznap hazafelé a Moszkván épp állt egy véradó kamion. Bementem, és megfogadtam, hogy Nagyapám emlékére minden évben elmegyek vért adni. Idén még nem voltam, amikor egyik nap ülök  munkahelyemen, és megcsörren a telefon. Az Országos Vérellátó Szolgálattól hívtak, hogy be kéne menni vért adni, mert elég szűken állnak. Másnap el is mentem, elhívtam magammal I-t meg még egy ismerősömet. Amikor veszik a vérem és baromi szarul vagyok, mindig megfogadom, hogy soha többé. Meglehetősen szar érzés, mert nekem személy szerint baromira a méretes tű a karomban, meg a hülye gumikötél amivel elszorítják az ember felkarját, azt sem túl kellemes érzés. 
De már most biztos vagyok benne, hogy legközelebb is el fogok menni. 
A véradással kapcsolatban két dolog jutott eszembe. Az egyik, hogy hívtam egy ismerősömet, akinek volt már durva életmentő műtétje (melynek keretében kapott elég sok vért). Gondoltam ha más nem is, ő biztos eljön velem. És ekkor meglepődtem, mert jött a hülye dumával, hogy fél a tűtől, ő nem jön. De jó fej vagy bazdmeg gondoltam magamban. Amikor bekötötték a csövet, hogy kapjad a vért, akkor nem ellenkeztél, hogy jaj jaj én félek a tűtől, inkább meghalnék!!! Én is félek a tűtől. Sőt szerintem elég kevés olyan ember van, akinek felderül az arca mikor tűvel böködik, de ez egy szükséges rossz. Egyenlőre még nem találtak ki más lehetőséget, hogy levegyék az embertől a vért. Márpedig valahogy le kell venni, mert a gyógyításban még nem használnak mű vért. Az a baj, hogy az emberek nem mérik fel mikor jönnek a hülye "félek a tűtől dumával", hogy a vérükkel embereket gyógyítanak, embereket mentenek, és ha nincs vér, akkor kampó. A kolleganőm mondta, hogy nemrég meghalt egy férfi. Májátültetésre várt, és a durva az, hogy máj volt, de megfelelő mennyiségű vér (gondolom egy májátültetéshez nem két egység kell) nem volt. De ne is legyen bennünk annyi társadalmi szolidalitás, hogy más embereknek akarjuk segíteni. Csak abba kell belegondolni, hogy bármikor érhet minket vagy szeretteinket is baleset, és akkor olyan evidens mindenki számára, hogy kap vért. 
A másik ami eszembe jutott az a rasszizmus. Milyen bizarr lehet, hogy fekszik a rasszista élet-halál között a műtőben, és hozzák a zacskó számra a vérkészítményeket. És abban a zacskóban lehet fehér, fekete, zsidó vagy cigány ember vére is. Akkor gondolom nem érdekli, hogy az életét lehet, hogy egy zsidó vagy egy cigány menti meg. Hülye dolog, de innen is (és sok minden másból) is egyszerűen le lehet eredeztetni, hogy a rasszizmus mennyire egy hányás teória, mert minden emberben vér folyik, sőt olyan vér, ami kompatibilis, mert nem az számít, hogy valaki fehér, zsidó, cigány, vagy fekete, csak az, hogy A, AB, B vagy 0 a vércsoportja. 

Amikor a főnök madárnak néz

Vannak dolgok amiket nem szeretek, és vannak dolgok amitől egyenesen hülyét kapok. Ilyen amikor a főnökök valami hülye dumával tömik az ember fejét. Olyannal, ami teljesen nyilvánvalóan hülyeség, de ilyenkor szépen kell nézni, és úgy kell csinálni mint a jó beosztott és nem azt mondani, hogy "bazdmeg, te tényleg ennyire hülyének nézel?" Mert egy más szituációban, mikor az ember hülyének nézik, akkor simán minden gátlás nélkül azt mondja, hogy figyelj ez nem így van, vagy ezt én nem veszem be, ne kamuzz stb. De az ember a főnökének nem nagyon mondhatja, hogy figyelj már te nekem ne hazudozz össze vissza, mert akkor rövid úton búcsút inthet az állásának. Az a baj, hogy tudom nagyon jól, hogy a világ így működik. Hogy a "főnöknek" mindig igaza van. Én hülye ebből a szempontból idealista vagyok, és azt szeretem, hogyha valakinek azért van igaza, mert igaza van, és nem azért van igaza, mert feljebb áll a ranglétrán. Nem tehetek róla, de nem szeretem azt a színjátékot, mikor egy teljesen ostoba és hülye dolgot magyaráznak, ami teljesen nyilvánvalóan nem állja meg a helyét. És akkor az ember csak nézzen bután, hogy persze, oké, elhiszem, persze, így lesz, ez így jó, a mosoly mögött, meg azt gondolja magában, hogy a jó kurva anyád. Az igazságba, még sosem haltam bele, az a legtisztább, ha kerek perec megmondják, nem kertelnek, hogy figyelj ez van, eszed nem eszed. Persze sokszor nem esik túl jól az embernek az igazság, de mindig jobb, mint valami pitiáner mellébeszélés. I-vel beszélgettünk, és mondta, hogy igen, sajnos ebből a szempontból lehetnék rugalmasabb. De valahogy nem megy. Szegény Bujtort idézve, aki azt mondta, hogy megváltozott a világ, régen voltak értékek. Most azok értékek, amik régen nem voltak azok, és ő ezzel nem tud mit kezdeni. Hát én sem. Az igazság akkor is igazság, ha egy három éves gyerek mondja ki, és a hazugság akkor is hazugság, ha az USA elnöke mondja ki. Attól csak egy silány szar lesz az illető, aki hatalmát kihasználva hazudik, tudva, hogy akinek hazudik, az ez ellen nem nagyon tud tenni, ha meg tesz tesz, akkor meg retorziót alkalmazhat ellene.
És ez a dilemmám nekem is. Az előző munkahelyemről ezért jöttem el, mert hánytam a főnököktől. Most megint kezd betelni a pohár. Kétféle út áll előttem. Vagy elküldök mindenkit a jó büdös picsába, és becsapom magam mögött az ajtót, vagy nyelek. Ez tipikusan a két rossz közüli választás esete. Utálom az ilyen szitukat. Mert nem azért utálom meg a munkámat, mert nehéz, vagy sok, nem értek hozzá stb., hanem mert hányok a sok kamuszövegtől, a sok félremagyarázástól, a sok hazugságtól.
Lehetne már kicsit állítani a mátrixon, vagy csak az én egyéni beállításomon, mert ez így nekem nagyon nem jön be.

pozitív negatív

Vannak a negatív csalódások. Amikor valakiről azt feltételezed, hogy jó ember, jó indulatú stb. Aztán történik valami és megrendül a belé vetett bizalmad. Általában egy eset után még nem szoktam lemondani az emberről. Aztán megint történik valami gázos, aztán megint. Aztán eljön az a pont ami után a pozitív előítélet végképp elfogy, és már nem tud az ember jó szívvel gondolni a másikra. Szar, mert a hétköznapjaimban általában ez az eset fordul elő gyakran.
De hál istennek van a pozitív csalódás is. Amikor vagy rosszat feltételezel valakiről, és kiderül, hogy alaptalan a feltételezésed, vagy nem feltételezel a másikról annyi jót, mint amennyi benne van. A pozitív csalódások ritkák az életemben, ezért mindig meghatározó élmények, amiből sokáig építkezem.
Ezen gondolkodva arra jutottam, hogy valahogy át kellene formálni a nézőpontomat. Ugyanis nagyon meg tudok roppanni, mikor negatív csalódás ér. Valahogy úgy kellene elkönyvelni, hogy ez a normális. Mármint, hogy az emberek többsége silány. Ha ezt sikerülne magamban lerendezni, akkor nem halnék bele mindannyiszor mikor csalódás ér.
Most például itt van a főnököm. Régen minden faszságát elnéztem, mert jó embernek tartottam. De most már átbillent a mérleg nyelve. Most már sokkal több a viselkedésében az elfogadhatatlan elem, mint amivel azonosulni tudok. Sok a sumákolás, sok a félrebeszélés, sok az egyértelmű átverés. Egyrészt szar érzés, mászrészt utálok színészkedni. Amikor egyértelműen valamit sumákol, és én tudom, hogy sumákol, akkor is úgy kell tenni, mintha benyalná az ember amit mond, és nem mondhatja az ember, hogy baszki, te totál hülyének nézel?
Ezen is látszik, hogy igazából a pozitív csalódásomról akartam írni, de mégis átmentem a negatív élmények taglalásába. Szóval pozitívan csalódtam, ami tök jó érzéssel tölt el. A negatív dolgokkal meg még kezdek valami a jövőben.

nyár

munka, 1 hét szabi, munka, munka, munka
leeresztettem mint egy lyukas labda. most éppen megcsömörlött állapotban vagyok. nem a munkától fáradok el, hanem az idióta munkatársak hülye játszmáitól. baromira utálom az ilyet.

Új generáció

Nem nagyon szoktam cikkeket egy az egyben lemásolni, de most kivételt teszek.
A cikk a hvgonline-on jelent meg:
Szörnyeteggé tesszük agyonszeretett gyerekeinket
Felnőtt az első olyan generáció, amely sokak szerint „minden realitásérzéket nélkülöz, önző, gyenge és kapzsi”. A pozitív nevelés zászlaja alatt a gyermek önbizalmát kincsként őrző, útjukat egyengető szülők nem is gondolták, hogy az utódok ráfordítás nélkül mindent akaró attitűdje mennyire átformálja – hátrányára – a társadalmat.
Anyáinktól teljesen eltérően a mai kor szülőjének állandó aggodalma lett a gyerek. Az, hogy mit eszik, mit visel, kik a barátai, milyenek a jegyei, hogyan vizsgázik és hogy biztonságban legyen a házon kívül – a lista végtelen. Olyannyira, hogy egy amerikai tudós, Joseph Epstein már nevet is adott ennek az új jelenségnek, találékonyan kindergarchynak nevezve el a mai társadalmat, ahol a gyermekek uralják a felnőtteket. „Ha egy pillantást vetünk a gyerekes otthonokra, rögtön látható az eredmény: játékok mindenhol, rajzok a hűtőre mágnesezve, a televízióban állandó gyerekműsorok szólnak, a szülők pedig alig többek, mint utat egyengető szolgák. A gyermek a családban a háttérből az előtérbe került, ahol sokkal több figyelem összpontosul rá, a fejlődésére és az apró eredményekre, amelyeket eközben elér” – írja Epstein a The Weekly Standard című amerikai magazinban.
A nyugdíjas egyetemi tanárnak teljesen más emlékei vannak a saját gyerekkoráról, amikor a szülők még nem érezték elsődleges kötelességüknek, hogy mikromenedzseljék a gyerekeik életét. Epstein nem emlékszik arra, hogy a szülei esti mesével dugták volna ágyba, vagy hogy bárki a családból részt vett volna az atlétikai versenyein. A szülők a döntéseket is meghagyták neki azzal kapcsolatban, hogy milyen idegen nyelvet akar tanulni, és nem nagyon izgatta őket az sem, hogy a fiú csak közepes tanuló volt.
Ma viszont senki sem csodálkozik azon, hogy a gyerek piros pontot kap az óvodában, amiért csendben végighallgat egy mesét, vagy csillagot azért, mert mindig keményen próbálkozik az órákon, még akkor is, ha semmit sem ér el. A gyerekek folyamatosan megosztják érzelmeiket és szinte mindent véleményeznek, kortól és tapasztalattól függetlenül, amiből az következik, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítanak maguknak. A tanárok élete így szinte totális káoszba fordul, hiszen a szülők is állandó telefonhívásokkal, e-mailekkel és személyes találkozókkal bombázzák őket.
Epstein saját bevallása szerint nem egy dolgozatra írta volna már rá, ha tehette volna, hogy „túl sok szülői szeretet”, de nem tehette, hiszen a tanári pozíció is megváltozott. Az oktatásban részt vevőket a gyerekek jogaira hivatkozva teljesen megfosztották a hatalmuktól – állítják sokan. Egyre több tanár óvatos, nehogy kioktasson egy engedetlen gyerekeket, mert a szülők rögtön erőszakkal vádolják meg.
Ez év elején, az Association of Graduate Recruiters (egy diplomások elhelyezésével foglalkozó egyesület) az 1982 óta született generációt „minden realitásérzéket nélkülöző, önző, gyenge és kapzsi” jelzőkkel illette. Az egyesület annak a friss diplomásnak az esetét használta példaként, akit az új munkahelye Londonba küldött találkozóra, a férfi pedig azonnal az anyját tárcsázta, mert sérelmezte, hogy úgy küldik Londonba, hogy még térképet sem adnak neki. Régebben az ilyesmi még elszigetelt jelenség volt, ma már tömeges a fiatalok beilleszkedési készségének a teljes hiánya Nagy-Britanniában. A gyerekközpontú attitűd csúnya kanyart vett, és átcsapott a viselkedési normák rohamos felpuhulásához. A fiatalokat jobban foglalkoztatják a jogaik, mint hogy valamilyen teljesítményt nyújtsanak.
Frank Furedi, a Kenti Egyetem professzora szerint a szülők a hibásak, mivel csak magukat nyugtatják, hogy mennyivel érzékenyebb és jobb szülők, mint a korábbi nemzedék volt. „A gyermekközpontúság igazából felnőttközpontúság, hiszen így akarjuk magunkat biztosítani arról, hogy a gyerekeinket nem érheti fájdalom vagy szerencsétlenség” – állítja a professzor.
Furedi szerint ezzel a gyerekek azt az üzenetet kapják, hogy önmaguk képtelenek az élettel megbirkózni. Erre az egyik legkitűnőbb példa az oxfordi Brookes Egyetemen kiadott szórólap, amely stresszterápiát ígért a tanulmányaikat még el sem kezdett hallgatóknak, amiért a szociológiai tanulmányaikat folytatók nyomorban élő emberekkel találkoznak majd, aki pedig nővérnek tanul, az betegekkel érintkezik.
Peter Clough professzor a Hull Egyetemről éppen ezért új módszerrel próbálkozik a közeli katolikus iskolában. Ennek lényege, hogy mentálisan készíti fel a tanulókat az előttük tornyosuló nehézségek elviselésére. Az így megerősített fiatalok sokkal sikeresebbek és sokkal kevésbé lesznek áldozatok, mint gyengébb társaik. A professzor pszichológiai tesztekkel méri a tanulókat, és akik rászorulnak, azoknak az iskola relaxációs, vizualizációs technikákat és kontrollt tanít, hogy megedzze őket. „A pozitív pszichológia azt mondja, számold erényeidet, az enyém pedig azt, az élet nehéz, szerezz erényeket, hogy megtanulj boldogulni velük. Én arra biztatom a srácokat, hogy ne meneküljenek a stressz elől, hanem tanuljanak meg együtt élni vele” – magyarázza Clough professzor a The Sunday Times-nak. Mert szerinte csakis rajtunk, felnőtteken múlik, hogy a gyerekeink bátor, céljaikért keményen harcoló egyének lesznek, vagy mindenért nyafogó és mindent másra hárító vesztesek.

emberundor

Emberundorom van.
Lehet, hogy csak az idő akaszt ki, de ma legszívesebben a körülöttem lévő emberek jelentős részét elküldeném a picsába. Szokszor mondják, hogy a magyar társadalom beteg. Az bizony. Elmebeteg, szociopata, pszichopata, vagy csak simán idióta, nem tud viselkedni.
Nem bírom, amikor olyan dolgokat csinálnak az emberek, ami értelmetlen, vállalhatatlan, céltalan. Vagyis van célja, de az nem jó, pusztán csak egy beteg elme hülyeségét simogatja. Kurvára utálom az olyan embereket akik sosem néznek magukban. Akik szemében mindenki köcsög, szemét, hülye, csak ők normálisak, és mivel úgy gondolják, hogy ők normálisak, ezért feljogosítva érzik magukat bármire. Az ilyen emberek iszonyatos rombolást tudnak véghezvinni. Nem bírom az olyan embereket akiknek abból áll az életük, hogy önös kis céljaikat elérjék, és mivel azok nem normális célok, ezért nem is lehet normális eszközökkel elérni. Ilyenkor legszívesebben odamennék és kiosztanám, de hogy jövök én ahhoz? Bennem nincs önbizalom, hogy megtegyem, hogy oktassak, hogy kiosszak. Mert bennem felmerül, hogy nekem egyrészt ehhez nincs jogom, másrészt lehet, hogy nincs igazam. Bezzeg a szar embereket nem tartják vissza gátlások. Tehetetlen düh tombol bennem ilyenkor, és tudom, hogy ez nem jó, mert ezáltal rombolom saját magamat. Ilyenekkel vigasztalom magam, hogy előbb utóbb fordul a kocka, és szar ember végül csak elnyeri valamilyen formán a büntetését, és visszakapja mindazt a geciséget amit ő művelt másokkal. Tudom ez nem túl humánus, de én úgy gondolom, hogy aki másoknak árt, aki másokkal szemét, az igen is szenvedjen. Az kapja vissza mindazt amit ő okozott. Már milliószor megfogalmazódott bennem, hogy nem éri meg normálisan viselkedni. Ez a világ nem az ahol a hagyományos értékek mentén lehet boldogulni. Az a durva, hogyha az ember normálisan viselkedik, nem köpönyegforgató, nem sunyi, nem gerinctelen, akkor a végén hátrányba kerül, nem elismerést nem kap, de még a sunyi szemetek ki is kezdik. Párszor már megfogalmazódott bennem, hogy eladom mindenem, veszek egy tanyát, és kivonulok a társadalomból. Mert ez ami most van, az csak rombol, az csak pusztít.

Irán

Irán számomra egy nagyon érdekes világ. Szeretem az Iránról szóló dokumentumfilmeket, tudósításokat, szeretem olyan emberek írásait olvasni, akinek személyes tapasztalatai vannak az országról. 

http://toshi-travel.blogspot.com/search/label/irán

Nézve a tudósításokat a racionális gondolkodást felváltották nálam az érzelmek. 
Ott vannak ezrek, százezren az utcákon, és tudják, hogy bármikor lőhetnek rájuk, de mennek mert érvényt szeretnének szerezni vélt igazságuknak, jogaiknak. Remélem nem sodródik Irán polgárháborúba, remélem előbb utóbb megoldódik a helyzet. 

adóelkerülés

"a jóléti társadalmak válságának egyik fő oka az, hogy a gazdagok adóparadicsomokba rejtőznek a társadalmi szolidarítás erkölcsi és törvényi kötelessége elől"

http://index.hu/velemeny/jegyzet/2009/06/04/el_a_kezekkel_ciprustol/

Ez a cikk abból a szempontból érdekes számomra, hogy az elmúlt években ha az adózási morálról volt szó, akkor szinte csak a több százezer minimálbéresről volt szó, a kő gazdagok adóparadicsomba történő vagyonkimenekítéséről nem nagyon. Remélem ez nem csak egy lufi lesz, hanem idővel lesz következménye is. 

Tévedés

Baromira várok már egy ZH eredményt, ezért gyakran nézem az üzeneteim, és egyszer csak megjelent egy ötös, csakhogy egy olyan tantárgyból, amiből nem voltam vizsgázni. Gondoltam, hogy mi a szar lehet ez? Aztán rövid úton rájöttem, hogy ez nem lehet más, mint tévedés. Írtam a tanárnak egy e-mailt, hogy bocs, de ezen a vizsgán én nem voltam. Erre visszaír, hogy kösz, hogy szóltam. Persze bennem volt a kisördög, mert azért én sem vagyok szent, hogy nem szólok, de az ilyen előbb utóbb úgyis kiderül, akkor meg sunyi köcsögnek tartanak, azt meg egy potyajegyért inkább nem vállalom be. Így inkább becsületes balfasz vagyok, aki persze ha vizsgázni megy, úgysem kap ötöst, mert baszik normálisan készülni.

zene zene zene

Ritkán jön rám a zenehallgatás. Most például abból az apropóból kezdtem nézegetni a youtube-on, hogy belebuzultam a Coldplay Viva La Vida
http://www.youtube.com/watch?v=dvgZkm1xWPE
számába. Aztán az oldalsó ablakban megláttam a Blur-t. Baszki. 2000-ben vettem meg a Blur the best of című albumot. Britpop. Úgy rémlik így határozták meg magukat. Azért a zene meg a videoklip üt. Tudom ízlések és pofonok,, de szerintem stílusosat és jót alkottak.
http://www.youtube.com/watch?v=Papa_qi7evU&feature=channel
http://www.youtube.com/watch?v=WlAHZURxRjY
http://www.youtube.com/watch?v=nM8agr7_TxE

És akkor rámjött a nosztalgia, és befutott emléknek a 2000-es év. Győr, Orsi, a Bridge-be a bulik. Sorra jutottak eszembe a számok, melyek minden buliban szóltak. Apollo 440, Fatboy Slim, Limp Bizkit, Liquido, Morcheeba, the Verve...
http://www.youtube.com/watch?v=UO4Usj3hHNc
http://www.youtube.com/watch?v=hvnHtO6daQM
http://www.youtube.com/watch?v=NdpP6ynPbiY&feature=PlayList&p=6753350E6FFB533A&index=0
http://www.youtube.com/watch?v=Jsj-37UrxeM&feature=related
http://www.youtube.com/watch?v=7FmognvrztU
http://www.youtube.com/watch?v=Zx3m4e45bTo
Lehet én túlzok, mert nekem az ezredforduló egy jó időszak volt, de ezek a zenék korszakalkotók voltak. Szerintem semmihez sem hasonlítható. Mint ahogy van a beat korszak, a diszkó korszak, ez meg az ezredforduló korszaka, amikor jó zenék voltak. Lehet, hogy csak azért voltak jók, mert akkor voltam fiatal, ezek szóltak a szórakozóhelyeken, erre tomboltunk. Jó volt az ezredforduló végén fiatalnak lenni.. nem tudom most milyen, de akkor kurva jó volt. Legalábbis mi jól éreztük magunkat...

konzulens dilemma

Szóval most, hogy a csoportom nagy része államvizsgázik, eljutottam odáig, hogy el kellene kezdeni szakdolgozatot írni, mert ha sokáig baszakszok ősszel sem fogom leadni. Az a baj, hogy fordított módon működöm. Nem témához keresek konzulenst, hanem konzulenshez témát. Ugyanis nálam mindig az emberi tényező a legfontosabb. Lehet, hogy ez balfaszság, de így működöm. Szóval mondjuk választok egy témát. Ahhoz a témában legavatottabb tanár lesz a konzulens. De ha én nem bírom emberileg, akkor megette a penész, hiába tisztelem a tudását, de mindig kell az a plusz ami miatt nekem emberi valaki, ami miatt nem csak tisztelhető, de kedvelhető is, magyarul megvan az "ő is csak ember" érzés. Úgyhogy lehet, hogy menne egy téma, de ha az van bennem, hogy be kell menjek konzulálni xy-hoz akit nem kedvelek, vagy tartok tőle, akkor megette a fene, szabotálni fogom az egészet, nem leszek képes együttműködést kialakítani. Az a baj, hogy szinte csak azokat a tanárokat bírom, akik nem főállásban dolgoznak az iskolában, és a csoporttársaim azt mondták, hogy csak olyat lehet aki főállású, óraadót nem. Na akkor ha elkezdem számba venni az általam ismert tanárokat, akkor hamar a sor végére érek. Van például egy nagyon nagy figura tanár, de nekem már túl teátrális. Akkor van egy olyan, akit nem értek. Nem bírom felvenni nála a fonalat, mármint a gondolkodásmódja totál idegen tőlem. Aztán ott van egy női oktató, de azon kívül, hogy voltam előadásain nem ismerem. A vizsgák mindig írásban voltak, így két szót nem beszéltem vele. Az előadás mindig faja volt, de személyes interakcióban nem ismertem meg. Aztán ott van még a rektor. Hát nem tudom, nekem az már túl magas szint. Olyan zavarban lennék, hogy laposkúszásban mennék hozzá bármiért is, meg hát neki nem az a fő profilja, hogy a fogadóórájában csak engem várjon, és nem lenne egymillió más dolga. Van még egy idősebb tanár akivel nekem semmi problémám nem volt, sőt nagyon korrekt volt, de valahogy olyan távoli figura maradt. Tulajdonképpen egy olyan tanár van akihez szívesen járnék konzulálni, de neki meg a profiljával van a gond, mert nála tuti, hogy valami EU-s témát kellene virítani. Az meg olyan, hogy az évek során volt egy rakás tantárgyunk, de egyik sem volt olyan, hogy baromira rákattantam volna a témára. Érdekesnek érdekes volt, de főprofilomként nem azt választanám, én inkább maradnék a belpolitikánál. Úgyhogy megint én vagyok a mitévő legyek. A többiek államvizsgáznak, nekem meg se témám, se konzulensem. Ilyenkor egy idióta pancsernek érzem magam, mert most már rájöttem, hogy nem vagyok hülye, csak pancser.
De most már legalább nem fosok annyira az írástól, mert eddig ha be kellett adni valamit inkább elmentem vizsgázni én marha, csak nehogy írni kelljen valamit, mert az nekem kurvára nem megy. Ez az állapot mostanra változott meg, hogy három dolgozatra is ötöst kaptam, sőt az egyik beadandónál akárkit megkérdeztem mindenkinek 1-es, 2-es, vagy 3-as lett, csak nekem lett 5-ös. Úgyhogy a kóros "itt én vagyok a leghülyébb, itt mindenki érti a dolgokat, csak én vagyok balfasz" önértékelésem kezd átfordulni, hogy talán nem tévedtem el annyira ezen a szakon, mint eddig gondoltam.
Azon gondolkoztam, hogy vajon totál hülyének néznek, ha írok egy e-mailt, hogy helló tanár úr, szeretném felkérni, hogy legyen a konzulensem, erre visszakérdezne, hogy oké, de mi a témám, és akkor benyögném, hogy őőő meg hááát, hogy nem tudom, kéne valamit keresni. Na ez így nem fog menni. Kellene valami téma. Na még nyári szünet előtt megszülöm. Legalábbis remélem.

politikáról való írás

A nagyok azért próbálnak figyelni, - mármint azok az újságok és hírportálok, akik elméletileg függetlenként határozzák meg magukat -  hogy amit leírnak az jó is legyen. Több újság szigorúan  tényeket közöl, jól alátámasztott bombabiztos tényeket, véleményt, állásfoglalást ritkán. Ezeket a cikkeket szeretem, jó kiindulóalap. Én mondjuk az jobban szeretem, hogyha vannak a tények, aztán mellette mondjuk ott van egy vélemény, egy állásfoglalás is, ami gondolatébresztő, amivel az ember vagy egyetért, vagy nem. 
Azért összességében elmondhatom, hogy vannak bejáratott forrásaim, amik a hosszú évek alatt nem nagyon okoztak csalódást, ahol jó cikkeket lehet olvasni, amelyek többsége megállja a nagy valóságban a helyét. 
De mivel kíváncsi alkat vagyok, ezért gyakran nézegetek erre-arra. Meglehetősen lehangoló a dolog. Tonna számra írnak "publicisták". Azért raktam idézőjelben, mert a többsége azt a szót méltatlanul használja. Nem a véleményüket akarják a nyilvánosságra hozni, hanem oktatni akarnak, hogy nézzétek ti hülyék, ez a frankó, és ezt én raktam össze, én zseni. Pedig a publikálásnak nálunk szép történelmi hagyománya van. Mennyi nagy írónk, költőnk publikált különféle közéleti írásokat (de persze nem csak költők és írók). Most meg mindenféle önjelölt napóleon neve mellé odebiggyesztjük a publicista kifejezést, és hagyjuk, hogy elmebaját közzétegye. Azt hiszem régen úgy volt, hogy egy egyetemi (lehet, hogy főiskolai is) diploma után lehetett jelentkezni újságírónak.  Legalább volt egy alap, egy szelektáció. Most meg? Néhány hónapos újságíró tanfolyam érettségi után, de talán már az sem kell. Aki nagy biztonsággal le tudja írni a nevét kétszer egymás után helyesen, az már szinte bárhova írhat, sőt az a baj, hogy bármit is. Na most jutott eszembe, hogy lehet, hogy nem is az írók, hanem a szerkesztőkkel van a baj? Mert írhat bárki bármekkora faszságot, azt azért valakinek jóvá is kell hagyni, hogy az kikerüljön nyomtatásba, vagy a honlapra. Vagy ez már nem így működik? Na mindegy. Lényeg ami lényeg, hogy botrányos a mai politikai publicisztika helyzete. Nem azért szarozom le az általam olvasottakat, mert annyira kritikus vagyok, hanem mert tényleg silány minőségűek. Mert ha összevetjük a mostani "nagyokat" a régi nagyok írásaival, a maiak erősen magukba nézhetnének. A mostaniakban csak az önbizalom van meg, a tudás, a szakértelem, és mindehhez az alázat baromira hiányzik.  

Név

Kaptam egy üzenetet skypon, hogy te vagy az az x. y. aki zenész? Visszaírtam, hogy nem. Eszerint van egy ugyan olyan nevű zenész mint én. Nem azt mondom, hogy letör a dolog, de valahol mégis csak szeretnék egy olyan nevet, amit ha meghall valaki, akkor csak én jussak eszébe, ne pedig egy zenész, egy ügyvéd, egy marketing menedzser. Pedig nincs is nagyon standard nevem (jó a keresztnevem az tényleg gáz. gimnáziumban csak négyen viseltük ugyan ezt a nevet, plusz az ofő). Az előbb beírtam az iwiwbe a keresésbe a nevemet, és csak ezen a site-on 54 ugyan olyan nevűt találtam mint én. Lehangoló. Van egy kolleganőm, aki pont ezért tetetett egy magánhangzót a neve elé, mert az ő nevéből tényleg annyi van mint égen a csillag. Egy darab betűvel rögtön össze nem téveszthetővé tette a nevét. 

Önbizalom

Valahol nagyon el lett cseszve az önbizalmam, sőt lehet, hogy sosem volt igazán. A lényeg, hogyha saját magamat, meg a teljesítményemet kell értékelni, akkor én mindig alulértékelek. A hétköznapokban kevés az igazi visszajelzés, de például az iskola teljesen jó példa erre. Múlt hét péntekre és szombatra le kellett adni egy-egy dolgozatot. Először is jött a vergődés. Az egyiknél szabadon választott téma volt, a másiknál kb. 10 témából kellett választani. A 10 témából kapásból azt mondtam, hogy jó akkor én egyikhez sem tudok egy árva szót sem hozzászólni, én ehhez kevés vagyok. Aztán csak kiszúrtam egyet, megírtam, elküldtem. Jött a másik. Hiába volt szabadon választható téma vergődtem mint állat, hogy ez is olyan, amihez én nem tudok hozzászólni. Aztán csak elkezdtem írni valamit. Szóval mind a kettőt beadtam, és szorongtam jó néhány napot, hogy mi lesz a reakció. Hogy vajon neves tanáraim értékelik, vagy visszadobják, hogy ezen még üljél egy kicsit. Arra is gondoltam, hogy el sem küldöm, mert én csak ilyet és így tudok írni, és lehet, hogy ez a stílus, meg a mondanivaló így tálalva nem megfelelő. Erre tegnap megjött az eredmény, és mind a kettő ötös lett. Persze én hülyegyerek nem hogy örülnék neki, rögtön arra gondoltam, hogy á ez is biztos csak egy alibijegy, és aki beadta az tuti, hogy ötöst kap.. aztán egyik csoptársam mondta, hogy neki hármas lett, egy másiknak megy egyes (azt is hozzá kell tenni, hogy 20.000 karaktert kellett írni, és aki hármast kapott annak csak 12.000 volt, aki meg egyest, annak 8.000, úgyhogy lehet, hogy aki egyest kapott, az kurva jót írt, csak a mennyiség volt elégtelen). Beszéltem még egy csoporttársammal, ő mondta, hogy tök genyó volt a tanár, mert ő szerinte tök jót írt, és kettest adott neki. Szóval nem tudom, hogy most húzzam ki magam, hogy de fasza gyerek vagyok? Jó lenne, mert máshogy ebben a szakmában nem lehet érvényesülni, csak ha kellő kiállása és kellő magabiztossága van az embernek. na a kiállásomról inkább ne beszéljük, a magabiztosság, azt meg elég erősen kérdéses. Most persze felszívtam magam, hogy lehet, hogy mégsem tévedtem el annyira, de az eddigi tapasztalataimból kiindulva ez a jó érzés hamar elszáll.

szar blogok

Az előző poszt volt az örömködés, ez meg a kritikus énem. Szóval mi bajom van a blogokkal? Általában az, hogy most a legnagyobb divat az, hogy mindenki egyéniség, mindenki tehetséges, mindenki más mint a többi. Ezért mindenki valami hiper egyedivel akar előállni. Egyrészt az egyéniséget három sorból is fel lehet ismerni, aki játszi könnyedséggel írja az életét, a gondolatait, az álmait stb., aztán van aki baromi jót és érdekeset akar írni, és lehet érezni rajta az izzadságszagot. Szóval mivel mindenki kurvára egyedi, ezért mindenki baromira egyforma, és valami igazi eredetit találni nagyon nehéz. Tele van egyedinek tűnő sablonos szarral a net, és ez kiábrándító. A könnyedséget keresem, a gondolatok szárnyalását, az élet sava borsát. De ahogy a Megasztar zsűrije mondta évekkel ezelőtt, hogy nem jön át. 
Mondjuk nekem a tetszésemet elnyerni elég nehéz, és nem csak a blogok szempontjából, a könyvekkel is így vagyok. Megveszek egy könyvet, és mint aki egy kincs birtokába jut, óvatosan kinyitom, és lassan kezdem olvasni. Aztán a legtöbb könyvet a 30. oldalnál abbahagyom. Általában az első pár oldalnál ha nem kapok kedvet, akkor még néhány oldalt elolvasok, de ha a 30. oldalnál is még lassan olvasok, akkor szépen félreteszem. Ugyanis a jó könyvet lassan kezdem olvasni, majd ha jó a könyv egyre csak falom és falom az oldalakat, belefeledkezek az időbe, belefeledkezek mindenbe, és csak szaladnak a sorok. Nekem ez az élmény, nekem attól jó a könyv, hogy várom, hogy olvashassam. Életem során talán eddig 10 ilyen könyv volt. Hányból? Mennyi könyvet vettem életembe? 500-600-at biztosan. Mennyinek jutottam a végére? Talán 150-en. Most vagy baromira kritikus vagyok, vagy baromira szar ízlésem van. 

női blog

Találtam végre egy női blogot amit nem csak azért olvasok, mert szórakoztat a hülyeség (Anna blogja kivétel, mert az ő blogját a kezdetektől olvasom, és ő egyfajta alfa, ő nem számít a női blogok kategóriába. Anna egy ufó), hanem tényleg tetszik. Jó a mondanivaló és a stílus is. 
Azt hittem már annyira undorítóan kritikus vagyok, hogy nekem semmi sem jó. Pedig nem. Csak annyi silány szar van a neten, hogy nehéz megtalálni közötte a kincset. 

Érvelés

Három főnököm van. Van a nagyfőnök, és van két kisfőnök. Az egyik egy 50 éves nő. Pár napja volt vele egy vitám, és majdnem dührohamot kaptam. Volt egy eset jó néhány hónapja. Én akkor leültem a nagyfőnökkel, ő mondott rá valamit, és én ahhoz tartottam magam. Mondtam akkor, hogyha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy megbeszéltük, akkor felállok, és elköszönök szépen. Én azóta is ehhez tartottam magam. Erre előáll a nőci, hogy akkor ezt beszéljük meg, oké én megbeszéltem a nagyfőnökkel, de hát az nem így, meg nem úgy. Na én az ilyen dolgokat nem szeretem. Ha leülünk egy komoly témában, és valamiről megállapodunk, akkor ahhoz én tartom magam, és elvárom a másik féltől is. Nyomattam sorra az érveket, és a nőci mikor már nem tudott mit mondani, és nem talált rajtam fogást, akkor azzal jött, hogy ez azért van így, mert én még fiatal vagyok, és hogyha annyi idős lennék mint ő, már máshogy látnám a dolgokat. Na ettől szétdurran az agyam. Nem tudja érvekkel alátámasztani a mondanivalóját, hanem kitalál valami blőd dumát. Jó hogy nem azt mondta, hogy azért nincs igazam, mert vörös a hajam, és a vörös hajúaknak nincs igaza. Kissé feldúltan hagytam el az irodát, aztán ma odaálltam a nagyfőnök elé, hogy most mi a szar van, nem erről volt szó, hogy most megy a visszatáncolás, leültünk megbeszéltünk valamit, és ahhoz tartottam magam. Erre ő egy még hülyébb magyarázattal állt elő. Ő azt mondta, hogy én a friss események hatására fel voltam dúlva, és hogy úgy gondolta, hogy idővel majd lehiggadok, és változik a nézőpontom. Na ekkor kezdtem felemelni a hangomat, hogy a kurva életbe. Ismer most már nyolc éve, és az a kép alakult ki benne rólam, hogy én mondok valamit, majd egy óra múlva meggondolom magam és annak a szöges ellentétét? Erre csak nyomatta, hogy de akkor fel voltam dúlva, én meg mondtam, hogy én feldúltan is tudok gondolkozni, és hogy a szavamat komolyan veszem, és ha egyszer kinyitom a számat, akkor azt komolyan gondolom, és nem változtatom meg a véleményem csak azért, mert eltelt egy-két hónap. De hogy ő úgy gondolta hogy.. Na ekkor már nem voltam finom és nőies, és ordítottam, hogy akkor azon a megbeszélésen tulajdonképpen átkúrtad a fejemet, mert én őszintén odaálltam, elmondtam, hogy mit gondolok a szituról, és hogyha az nem változik, akkor én lelépek. Erre azt mondta, hogy változni fog, csak kicsit legyek türelmes. Na most én baromi türelmes voltam, erre most jön, hogy akkor amit ott mondott, azt nem gondolta komolyan, csak meg akart nyugtatni. Mi vagyok én bazdmeg egy szaros gyerek? Akinek inkább átverik a fejét, csakhogy nem hisztizzen? Hogy én mennyire utálom az ilyen genny alakokat. Nincs benne gerinc, beetet valamivel, elhiszem, mert magamból indulok ki, és adok a szavára, aztán mikor eltelik egy bizonyos idő és számon van kérve az adott szava, akkor jön a szerecsenmosdatás. Hányok. Ténylegesen hányok. Kétszeresen sincs benne gerinc. Egyrészt ha lenne, akkor tartaná magát az adott szavához. Ha esetleg egy kicsit meginog, akkor azt mondja, hogy bocs, tudom, hogy megegyeztünk valamiben, de nem tudom tartani, ez van. De így, hogy nem is tartja a szavát, ráadásul utána valami iszonyatos ocsmány érveléssel akar kilépni a szituból?!
Kurvára sajnálom, hogy nem vagyok tök hülye, hogy átlátszó dumával nem lehet betömni a számat. Kurvára sajnálom, hogy egyenes gerincű parasztgyerek vagyok, aki kibaszottul nyakas tud lenni, ha tudja, hogy igaza van, és kibaszottul ki tud akadni, hogyha valakinek az adott szavát adja, és az szarba veszi. Kurvára sajnálom, hogy kiakadok ha valaki nekem adja valamire a szavát abból vissza akar táncolni. Kurvára sajnálom, hogy nem vagyok egy simulékony alkat, mert akkor most ezen kurvára nem lennék kiakadva. De én egy hülye balfasz vagyok, aki ha mond valamit akkor azt úgy is gondolja, sőt még két-három hónap múlva is komolyan gondolja, sőt annyira egy nyomorult hülye vagyok, hogyha mondanak valamit, akkor azt számításba veszem, és számítok az adott szóra. Kurvára utálom, hogy ez a világ már nem így működik. Hogy a szavamat és az adott szót szarba lehet venni.

művészet

Néztem ma a Kultúrház című műsort. Nagyon ritkán nézek bele, valahogy mindig az az érzésem, hogy itt úgy van tálalva a művészet, a kultúra, hogy van a normál világ a prosztó (paraszt emberekkel), és vannak a művészetre érzékeny emberek akik külön kasztot alkotnak, a két világ között nincs átjárás. Én a hétköznapi művészetet szeretem. Az olyat, amivel együtt élünk. Azt már nem szeretem amit totál elrugaszkodik a valóságtól, amit magyarázni kell, hogy ez most épp művészetnek számít. Ez az én realista felfogásom. Nade a műsor. Szóval ült a riporter egy fotóssal, és a fotós mondja, hogy nagyon nehéz volt neki befutni, mert vitte a portfólióját, és az egyik helyen azt mondák, hogy az albumában a bal oldali kép fantasztikus, de a jobb oldalit cserélje ki, mert az szar, a másik helyen meg azt mondák, hogy a jobb oldali nagyon szuper, de a bal oldali csapnivaló. Ebből nekem az jött le, baromira nem a tehetségről szól az egész, hanem az fut be, aki egy befolyásos emberre hatással van. Lehet, hogy a befolyásos, gazdag fószer full hülye, de ő dönti el, hogy most mi trend, mi művészet és mi nem.

Kritikus énem

Néha előbújik belőlem, és akkor árad kifelé.
1. Az iwiwen van egy olyan rész, hogy "magamról". Nem tudom pontosan hány százalékban, de elég nagy arányban, itt egy idézet áll: "A humor a szeretet kifejezése, amely mindannyiunkat közelebb hoz egymáshoz, mert megakadályozza, hogy a kelleténél komolyabban vegyük magunkat." "Soha ne kérj bocsánatot érzelmeid kimutatásáért, mert ha azt teszed, akkor az igazságért kérsz elnézést." "Mert élek még! Ha törten is,ha vérben is, ha görcsben is,még ha utolsó is vagyok,kit az özönvíz meghagyott,de harcom végig harcoloms a lobogót megmarkolom!"
"Ha mindent szabályt betartasz, minden jóból kimaradsz."
Ha valaki egy fél mondatot sem bír magáról írni, akkor gyorsan beüti a google-ba, hogy idézetek, és máris keres egy olyat, amiről úgy gondolja, hogy na az majd milyen kurvára sokatmondó. Pedig épp ez az, hogy baromira semmitmondó, unalmas és sablonos, és én mindig jót röhögök rajta, hogy baszki ez sem bír magától, magáról írni egy mondatot.
2. Szintén iwiw: a képek. Ez a másik kedvencem, mikor valaki le van fényképezve egy szobában, egy étteremben, vagy egy akár milyen totál sablonos helyen, és a kép alá írja, hogy Írország, Spanyolország, Ausztrália stb. az ilyenen halára röhögőm magam. Lehet, hogy készítek magamról egy képet, felrakom 12 szer, és mindegyik alá mást írok. Az egyik alá azt, hogy Svájc, a másik alá azt, hogy Kenya, a harmadik alá azt, hogy Obama beiktatása utáni buli Mike-nál stb.
Most ha valaki ül egy szobában egy fotelban, akkor miért kell aláírni, hogy Üzbegisztán, mikor az egy szobában egy fotelban valaki.

Egyedieskedés

Mostanság ritkán járok forgalmas bkv járatokon, pedig néha érdemes.
Múlt szombaton a 4-6-oson utaztunk, amikor felszállt két 20 év körüli lány, és előadták az ingyenműsort, jó hangosan, hogy legalább 6-8 méteres körzetben mindenki hallja őket. "Jaj én nem vásárolok már itt semmit! annyira utálom, hogyha velem szemben jön a ruha az utcán amit viselek! Csak Olaszországban vásárolok!" Felnéztem, megnéztem ki ez az "egyedi" darab. Ha lett volna gondolatkivetítő, ezt lehetett volna olvasni: "hiába vered magad kislányom, hogy Olaszországba jársz vásárolni, belőled is csak 12, egy tucat."

Hihetetlen emberek

Az a baj, hogy a munkahelyemen a központi telefon nálam cseng. Így nem csak azok jutnak el hozzám, akik kimondottan engem keresnek, hanem mindenféle ember, akik különböző céllal, nyűggel, bajjal keres meg minket. Úgy látszik ennek a helynek van szelleme, mert az előző két munkahelyemen (ami tegyük hozzá ugyan ilyen profillal foglalkozott) nem volt ennyi furcsa ember, furcsa kéréssel, szándékkal, mondanivalóval.

Tegnap például egy 80 éves Franciaországban élő bácsi hívott fel. Először azon gondolkoztam, hogy vajon hogyan jutott el hozzánk, de végül ő elmesélte. Nem volt egyszerű, meg a bácsi mondanivalója sem. De ő legalább egy pozitív hős. Persze nagy valószínűséggel ő sem kerek, de ő legalább segíteni akart. 

Update: felhívtak az egyik kerületi rendőrkapitányságtól, és kerestek valakit. Mondom, hogy nálunk ilyen nincs. Erre mondja a csaj, hogy de van, mert ő egyszer az illetőt ideszállította. Mondom neki, hogy most nincs ilyen, és az elmúlt három évben biztos nem is volt, mert azóta dolgozom itt, és én mindenkit ismerek, sőt nem csak ismerek, nyilván is tartok. Mondtam neki, hogy tőlünk pár száz méterre van egy ugyan ilyen intézmény, és megadtam a számukat, hátha azzal tévesztett össze. Két perc múlva visszahív, hogy náluk nincs, akkor mégis csak nálunk kell, hogy legyen. Na ekkor már kezdtem megfeszülni, és közöltem vele, hogyha itt lenne, vagy itt lett volna, és 100% tudnék róla. Csak kötötte az ebet a karóhoz, hogy márpedig tuti, hogy nálunk van. Ekkor odahívtam a főnökömet, hogy ugyan mondja már el a rendőrnőnek, hogy itt nincs és az elmúlt néhány évben nem ilyen nevű ember. Na a főnöknek is elkezdett erősködni, hogy márpedig nálunk van. Végül megadtam neki a központi nyilvántartó számát, ahol az összes budapesti intézmény adatai megvannak, hogy kérdezze meg őket. Azt már csak magamban tettem hozzá, hátha kiderül, hogy mégiscsak nálunk van, csak annyira kurvára hülyék vagyunk, hogy nem vettük észre. 

Csukás István

Nem vagyok egy rajongó típus. Sosem volt kedvenc együttesem, színészem, íróm. Sosem lógtak plakátok a szobám falán, nem mászkáltam autogrammokért. Mégis, mikor megtudtam, hogy ma lehetőségem nyílik találkozni Csukás Istvánnal rögtön bevágtattam egy könyvesboltba, és vettem tőle egy regényt. Na jó nem magamnak, hanem ajándékba az unokaöcséimnek. 
Az öreg nem egy szószátyár típus. Egy szolid öregúr, aki halkan beszél, nem ömlik belőle a szó. Nem tudom igazán leírni, de baromi jó érzés volt a társaságában lenni. Egyfajta nyugodtságot és kiegyensúlyozottságot árasztott. Szavaiból hihetetlen szolidság, optimizmus és kedvesség áradt. Olyan volt, mintha nem e világról származna. 
Számomra nagyon nagy élmény volt, hogy találkozhattam vele, és megtapasztalhattam lényének hihetetlen varázsát. Azon gondolkozom, hogy találkoztam-e már ennyire intenzív kisugárzású emberrel, de azt hiszem ő viszi magasan a pálmát. Vagyis helyesbítek. Ennyire intenzív, pozitív kisugárzású emberrel. Negatív kisugárzású emberrel találkoztam már eléggel, sőt nap mint nap találkozok, olyanokkal, akiknek meg sem kell szólalni, de már rosszul érzi magát az ember a társaságukban, annyira taszító, negatív a kisugárzásuk. Azt hiszem Pista bácsi most ezt a rengeteg negatív energiát egy fél mosolyával tova űzte. Milyen kár, hogy még rettenetes negatív kisugárzású emberekkel nap mint nap találkozok, ilyen pozitív kisugárzású emberrel meg egyszer az életben. 

Szétesés

Vannak az életemben szakaszok, amik elég durvák. Sok minden összejön, amikor mindent kellene csinálni persze, párhuzamosan. Nem bírom az ezzel járó feszkót. Vagyis bírom, mert ha nem adom fel, és csinálok mindent, akkor az esetek 99%-ban helyt állok. Csak sokszor hajlamos vagyok feladni. Ilyenkor beleszarok mindenbe, mondván ezt úgyis képtelenség megcsinálni, főleg ennyi idő alatt, és olyan minőségben, ami elfogadható is. Az elmúlt években a feladás volt rám a jellemző. Persze a feladással csak még szarabbul éreztem magam, és még nagyobb szart kavartam magam körül. Szóval a pillanatnyi feladás hosszú távon nem jött be, mert kamatostól megfizettem az árát. Ez elmúlt egy évben a "belerohadok" akkor is csinálom filozófiát vettem fel. Sokszor elég nehéz magamat motiválni, hogy ne adjam fel, hogy túlleszek rajta, és minden meglesz amit elterveztem. Húzós lesz, meg idegbeteg leszek, meg kibírhatatlan leszek, de máshogy nem megy. Persze ilyenkor mindig megfogadom, hogy előre fogom tervezni a dolgaimat, és nem hagyom, hogy egyszerre szakadjon rám minden. De ezt sosem tudom megcsinálni. Aztán jön a feszkó. Azon gondolkodtam, hogy lehet, hogy ez nekem lételemen. Mármint a képtelen helyzetekből való kimászás. Ezek ilyen mérföldkövek, hogy meg bírom csinálni, és akkor én vagyok a fasza gyerek, vagy elsunnyogok. Csak közben nagyon durván feszült vagyok. Annyira, hogy nem is jár máson sosem az agyam, csak az előttem álló feladaton. Ezzel fekszem, ezzel kelek, és ezzel álmodom. Egy ilyen időszak alatt valószínűleg öregszem vagy öt évet. Na akkor most megyek, és csinálom, mert most olyanom van, hogy akkor is csinálom, ha belerohadok is. 

53 óra

Négy nap alatt 53 órát dolgoztam. Napi 13 és egy negyed órát. Úgyhogy azt hiszem most megyek és kialszom magam. 

női blogok

Néha rámjön, és keresgélek a blogok között. Valami furcsa perverziótól vezérelve a korosztályomon (+ - 5 év) belül keresgélek, főleg női blogokat. Tapasztalat: a blogok 70%-a gyerek, 20%-a főzős, 9%-a elvont "művész" (színház, fotó stb.) vagy kézműves blog. A maradék 1%-a tartozik az összes többi. Na én erre az egy 1%-ra nem találok. Kérdések: a nők saját életükről, saját gondolataikról nem képesek írni, csak ha gyerekük születik? Kizárólag a "hagyományos" női elfoglaltásog - főzés, goblein, virágápolás, foltvarrás, üvegfestés, gyöngyfűzés - és a standard "értelmiségi" (irodalom, színház) vagy "művész" (festés, fotózás, grafika) vagyok, tehát érdekes vagyok és közhírré teszem értékeimet felfogás dívik. Szeretnék találni egy érdekes blogot, amit nő ír (23-32 év között, tehát a 14 éves kiscsajok nem hatnak meg), ami leköt, de főleg ami mondjuk elgondolkoztat és/vagy szórakoztat. 

kurvajó

Tegnap volt egy interjú Feldmár Andrással a Velveten. Egy mondat megfogott. Erre ma keresem, sehol sincs az interjú. Beírom a google-be, hogy Feldmár Velvet, erre kidob egy találatot, rákattintok, semmi. Rákattintok a tárolt változatra error. Hova lett a cikk? Miért vették le? 
A lényeg az, hogy valahogy nem bírom Feldmárt. Nem bírom az olyan embereket (főleg a pszichével foglalkozókat), akik köré "hívők" csatlakoznak. 
Szóval tegnap volt egy interjú. Szó szerint akartam idézni, de mivel levették, ezért a számomra megmaradt lényeget próbálom megragadni. Szóval azt mondta, hogy a hierarchia egy nagyon gázos dolog. Csak addig oké, amíg vész van. Például viharban igen is a matróz csinálja azt amit a kapitány mond. De "békeidőben" totál fölösleges, mert csak állandó feszültséget kell. A hierarchia az, hogy legyünk mi egyek, de úgy, hogy én vagyok a kutya és te vagy a farkam, és én csóvállak téged, és addig vagyunk boldogok, még én csóvállak téged. Ha ez egy totál fals felállás, és sajnos mi békeidőben is hierarchiásdit játszunk. 
Kb. ennyi volt a lényeg, és szerintem ez baromi elgondolkoztató. 

Frász

Fáradt voltam tegnap. Reggel fél héttől este hatig dolgoztam. Hamar kinyóvadtam este és vízszintesbe helyeztem magam. Arra ébredtem fél 11-kor, hogy csörög a telefonom. Az albérlőm volt. Kétségbeesve mondta, hogy a barátnőjének odaadta a lakáskulcsot, és most ott áll az ajtó előtt, nem tud bemenni. Csörgeti a barátnője telefonján, amit hall, hogy a lakásból csörög. Fél tőle, hogy rosszul lett, vagy elcsúszott a fürdőben, és hogy mi a szart csináljon. Mondtam neki, hogy próbálja benyomni az ajtót. Mondta, hogy nem tudja. Felébresztettem I-t és mondtam neki, hogy menni kell, mert baj van. Fogtam a pótlakáskulcsot, be a kocsiba. Nagyon gyorsan odaértünk, de az út baromi végtelennek tűnt. Féltem tőle, hogy mit találunk az ajtó mögött. Abba reménykedtem, hogy csak vaklárma az egész, hogy a lány csak lement boltba stb. Két hónapja a munkahelyen volt hasonló szitu, hogy tudtuk, hogy a kolléga ott van az ajtó mögött, mert belülről volt bezárva az ajtó, de nem válaszolt. Amikor az ő ajtaját törtük be, akkor egy félig kivérzett embert találtunk a wc-ben. Mindenre számítottam akkor, hogy rosszul lett, hogy agyvérzést, vagy szívinfarktust kapott, csak arra nem, hogy felvágta az ereit. Szóval ezzel az élménnyel az agyamban ültem a kocsiba, és futottak a képek, hogy elesett a lány fürdőben és szétverte a fejét, hogy belefulladt a kádba, hogy epilepsziás rohamot kapott (fogalmam sincs, hogy van-e valami betegsége, de én már nem tudtam semmi másra gondolni, csak arra, hogy valami baj történt). Mikor odaértünk, gyorsan adtam a kulcsot, de nem tudtunk bemenni, mert benne volt belülről az zárban a kulcs. Rögtön mondtam, hogy akkor nincs mese, be kell törni az ajtót. Amint kimondtam, I meg az albérlőm már feszültek is neki az ajtónak. Jó párszor nekiszaladtak, mire végül megadta magát az ajtó, azzal a lendülettel I meglátta, hogy ott fekszik az ágyon, odament, és megfogta a vállát. A lány abban a pillanatban felébredt. Semmire nem ébredt fel, még arra sem, hogy rúgják kívülről az ajtót, csak akkor mikor megérintették. Nekem a pulzusom még egy jó ideig az egekben volt, de úgy érzem, hogy helyesen cselekedtünk. Nem tudom mekkora esélye volt annak, hogy tényleg valami baj történik, de mire gondoljon az ember, hogyha tudja, hogy bent van valaki a lakásban, és nem tud vele kapcsolatba lépni. Ma beszéltem az albérlőmmel, és mondta, hogy szegény lány még percekig nem volt magánál, utána meg egy órán keresztül sírt. Mondta, hogy ilyen már előfordult vele, egyszer a szülei törték rá a szobája ajtaját, mert olyan mélyen aludt, hogy semmilyen kiabálásra, dörömbölésre nem reagált. Szegény albérlőmet sajnáltam igazán. Át tudom érezni, hogy mit érezhetett, hogy ott állt az ajtó előtt, és tudta, hogy a kedvese bent van, és nem tudja, hogy mi van vele. Most persze kellemetlen, mert igaz az ajtó lapja nem sérült, de állítólag a tok eléggé tropa lett. Macerás a csináltatás, az utánajárás, na meg persze nem 300 forintba fog kerülni. De ott abban a pillanatba az embert ez nem érdekli, leszarja, döljön akár össze a ház, csak aki bent van, arról tudjam, hogy mi van vele, hogy jól van, hogy nincs-e szüksége segítségre. Hazafelé, mikor már kezdtem helyreállni, azon gondolkoztam, hogy baromi vicces kedvében lehet az Isten, a Sors, vagy bárki aki a lapokat osztja. Mosolyog a bajsza alatt, és szórja elém a jobbnál jobb lapokat, és nézi, hogy na most ezzel a szituval mit kezdesz kis köcsög. Abba is belegondoltam, hogy ekkor értékeli az ember, hogy milyen jó, hogy van társa, aki kikel az ágyból éjjel, beül a kocsiba, és ha kell rátöri az ajtót egy vadidegen csajra. Mert azon kívül, hogy kikeltem az ágyból, megfogtam a kulcsot és beültem a kocsiba, én nem tettem semmit. Ha nem lett volna ott I, akkor néztem volna mint borjú az új kapura. Tanulság? Azt most nem tudok levonni. Kívánság? Egy kis nyugit el tudnék viselni.

gyorsvonat

Lassan eltelik az év harmada, és én csak pislogok jobbra-balra. Semmire sincs időm. Munkahelyem totál gáz. Remélem jön nyugisabb időszak is. Ha nem, akkor lehet, hogy váltani kell, mert ez így nem embernek való.

csőtérés elhárítva

Igazából nem is volt csőtörés. A WC-ből kimenő 110 mm-es átmérőjű cső be van kötve egy másik 110 mm-es csőbe. A két cső találkozásánál van egy tömítés, ami megkeményedett, imigyen nem látta el feladatát, és mellette ömlött a víz. Egy kb. 40 Ft-os tömítés tönkremenetele miatt áztattam el két lakást. A vízszerelő eleve nem értette, hogy miért a falban volt az összekötés. Rövidre vágták a csövet. Most egy hosszabb cső van, így az összetoldás nem a falban, hanem a falon kívül van. Így elvileg ha a jövőben tönkremegy, akkor nem a falba fog folyni a víz, hanem a WC padlójára. Szét nem kellett verni semmit, elegendő volt felszedni a WC-t. Az egész három nap idegeskedésbe, kb. 3000 Ft telefonköltségbe, és 10.000 Ft-ba került, amit elvileg megkapok a biztosítótól. Az, hogy az alattam levő lakásokban mekkora kár keletkezett, azt nem tudom. Az alattam levőben elég sok. Tanulság nincs, csak annyi, hogy egy társasházi lakásnak vannak előnyei és vannak hátrányai is. Most én a hátrányait ismertettem meg. 

csőtörés

A társasháznak vannak előnyei. Nem kell füvet nyírni, nem kell havat lapátolni, kisebb a fűtésköltség, mert körbefűtenek a szomszédok. Nem kell kirakni a kukát hajnalban, hogy elvigyék. De vannak hátrányai is. Például ha az embernél eltörik egy vízvezeték a falban, akkor az nem csak az ő kára, hanem az alatta lakóé, meg az az alatt lakóé.. És ez ilyenkor ciki. Főleg úgy, hogy láttam az alattam lévő lakást.. ha az én lakásom nézne így ki, én enyhén szólva morcos lennék, mondhatni sík ideg. Baromi kellemetlen, mert nem a mi hibánk. Nem hagytuk nyitva a csapot, nem ment tökre a fürdőkád... csak egy szaros összefolyó cső a falban (vagyis eddig ez a tipp, aztán ma majd meglátjuk) mondta fel a szolgálatot. És itt van a csoda. Mert az ember komfortos lény, szereti a szépet. Szereti eldugni a páraelszívó csonkját egy szép gipszkarton fal mögé, szereti a fűtéscsöveket a padlóba rejteni. Legyen minden szép. Csak sajnos nem szép és praktikus, csak szép. Ugyanis sem a fürdőben, sem a wc-ben nem raktak fel szerelőablakot. Persze most már nem divat, mert nem esztétikus, csak praktikus. A fogyasztói világban meg mindennek szépnek kell lenni. Ennek fizetem meg én most majd jócskán az árát. Mivel nincs szerelőnyílás, ezért jön a véső meg a kalapács és a szép csempéimnek néhány jól irányzott mozdulattal búcsút inthetek. A csőtörést meg kell szüntetni, amit csak így lehet. A vízszerelő jön, bont, javít, majd elvonul, nekem meg ott maradnak a romok, és hívhatom a burkolót. Csúcs. Közben intézni a biztosítást... na arra kíváncsi vagyok. Elsőre baromira kedvesek és segítőkészek voltak. Kíváncsi vagyok, mikor benyújtom a számlát, akkor majd milyenek lesznek.

Fuck

Telefonált az albérlőm, hogy a két alatta levő lakás ázik...
De nem ám akárhogyan! A fürdőszobákban lévő elektromos automata páraelszívókból folyik a víz. Szóval nem elég, hogy áztatom a szomszédot, ha nagy szerencsém van, még agyon is veri az áram. Telefonálgatás, ide, telefonálgatás oda. És az a szép az egészben, hogy valószínűleg nem lehet megúszni anélkül, hogy szét legyen verve a fürdő. Miért is vesz az ember új lakást? Mert nem akar felújítani, mert nem akarja, hogy az ezer éves szerelvények bármikor felmondják a szolgálatot. Én többek között ezért is vettem új lakást 2003-ban. De hogy egy kibaszott új építésű lakás, amit 5 éve adtak át ilyen szar legyen! Anyámék 1974 óta laknak egy társasházban. 16 lakás van benne, és a 35 év alatt egyszer sem volt ilyen, hogy szét kellett verni valakinek a fürdőjét mert szétment egy szaros cső. A mi társasházunkban bezzeg!!! Szétdurran az agyam! A másik amire kíváncsi vagyok, hogy mennyibe fog ez nekem kerülni. Mert az egy dolog, hogy van a társasháznak is és külön nekem is biztosításom, de én nem bízom az ilyenekben. Meg eleve a csodálatosan szép fürdőmet szét fogják verni!!! ÁÁÁ hülyét kapok.
Amikor már kezd lassulni az életem, amikor már nem kapok idegbajt, akkor mindig beüt valami rettenetesen nagy szar. Az élet szép.

Bajnai Gordon

És végül előhúzták a nyuszit a kalapból.
Nekem első ránézésre olyan untermannak tűnik, de igazából nem ismerem az eddigi pályafutását behatóan. Mérhetetlenül kíváncsi vagyok rá, hogy meddig jut.
Tegnap Csaba László közgazdász mondta, hogy előrehozott választás kellene, mert nincs meg a legitimizáció az új miniszterelnökhöz, az új kormányhoz. Most ez lehet, hogy nagyon amatőr megjegyzés, de én még nem szavaztam miniszterelnökre és kormányra sem. Magyarul az előző választáson pártra és képviselőjelöltre szavaztunk. Sehol nem volt feltüntetve a szavazólapon, hogy Gyurcsány Ferenc. Most ugyan az a párt aki az előző választást megnyerte azt mondta, hogy köszönjük, de mint az előző választáson nyertes párt, és a nép által felhatalmazott képviselők megvonjuk tőled a bizalmat, és másba fektetjük azt. Szóval a legitimizációval szerintem nincs baj. Az egy más kérdés, hogy meglehetősen új helyzet állt elő a világgazdasági válsággal, és elvileg mondhatnák azt a politikusok, hogy a döntést a mi kezünkből átadjuk a nép kezébe, hogy döntse el a nép, hogy ki kezelje a válságot.
Ebből a szempontból én baromi pesszimista vagyok. Mert most milyen kampány lenne? Mit ígérnének a pártok? Én többet vonok el, nem majd én jobban szorítok meg... nem ez lenne, hanem menne a hülye licit, mindenféle jóléti intézkedést beígérnének, hogy ezt lehet úgy is csinálni, hogy a kecske is jóllakjon meg a káposzta is megmaradjon. Aztán a választás után jönne a fekete leves, ha nem nem jönne és az ígéreteket betartanák, akkor az még nagyobb feketeleves jönne. Legyen most egy évre Gordon, aztán jövő tavasszal választunk. Ha a demokrácia felfogásunk olyan, hogy döntsön az okos nép, akkor legyen előrehozott választás. Véleményem szerint ebben a helyzetben nem választás kell, hanem válság kezelés. Nagyon gyors és nagyon hatékony, és ebbe nem fér bele egy kampány, amibe beígérik a csillagokat is az égről.

miniszterelnök kerestetik

Kissé bohózatba kezd fordulni a miniszterelnök kerestetik játék.

Pár napja még úgy tűnt, hogy Surányi lesz a befutó. Aztán miután tárgyalt minden oldallal, gondolom kurvára elment a kedve az egésztől, és azt mondta, hogy ő így nem. Na és azóta tart a komédia. Tegnap felmerült Jaksity neve. Na őt én személy szerint csípem. Nagy ritkán megjelenik vele itt-ott egy interjú. Válaszaiban mindig tájékozottnak tűnik, olyan embernek akinek van véleménye, sőt a véleménye meg is állja a helyét a valóságban. Ő kapásból mondta, hogy ne is keressék. Megértem, mert egy saját pályáján sikeres ember miért vágna bele egy olyan dologba, ahol nem az játszik, hogy ki az okosabb, ki a bátrabb, ki a jobb stratéga. Most megint Bokros nevét lebegteti az SZDSZ. (az MDF meg forrtyog a levében, hogy végén lenyúlják az EP listavezetőjüket). Nekem Bokros tetszik. Eddig szerintem azért nem került elő a neve, mert széles társadalmi rétegeknél még a leprát is jobban csípik nála. Érvek Bokros mellett szólnak. Ugyanis nem népszerűségi versenyt kell most nyerni, hanem valahogy talpon kell maradni, vagyis inkább talpra kell állni. Bokrosnak ebben meg van gyakorlata. Jöjjön Bokros az ő programjával. Legyen jó nagy társadalmi elégedetlenség a nyugdíjasok, a családosok, a diákok részéről. Most ami van elég kemény. Az elmúlt években szépen lassan felettük a jövőnket. És még most is azt hisszük, hogy nekünk minden jár, főként az államtól. Munka, lakás, olcsó gáz, nyugdíj, olcsó egészségügy, ingyen iskola. Mert mi megérdemeljük. Mert mi sokan és jól dolgozunk. Nálunk példás az adózási fegyelem. Mi nem kiskapuzunk. Mi nem ismerjük a szürke és a feketegazdaság fogalmát. Nálunk nincs korrupció. Mi nem várjuk a mannát az égből. Tehát nekünk minden jár, sőt több jár. És ezzel a felfogással persze, hogy menjen Bokros a picsába az ő programjával. Volt egy hasonlat az amerikai gazdasági válsághoz, hogy az amerikaik a ma megevett hamburgerüket holnap fizetik ki. Mi már baromira előre megettünk mindent. És most hogy gáz van, még most is követeljük, hogy nekünk igenis jár napi három hamburger. Mi az hogy nem jár már három csak kettő? Eddig három járt? Hova lett a harmadik? Ki lopta el? Ki ette meg? Nekünk az jár és kész, és aki megígéri, hogy továbbra is három hamburger jár, az mögé állunk. A következményeket meg leszarjuk.

Mindig mindenhol a politikusokat szidják. Én akár hol járok, akárhol beszélek mindig valahogy az jön le, hogy nálunk a társadalom ugyan olyan felelőtlen mint a politikusok. Ehhez nekünk még nincs agyunk. Hogy felfogjuk  dolgokat. És a nagy többség nem is akarja. Úgyhogy akárki is jön, nem lesz egyszerű a dolga, mert a nép a napi három hamburger mellől nehezen tágít. 

Léhűtők

Tegnap volt nálunk egy fotózás.
Egy darab "hírességet" fotóztak. Gondoltam jön majd egy fotós, talán egy asszisztens... aztán csak jöttek és jöttek.
1. híresség
2. híresség fotósa
3. híresség fotósának az asszisztense
4. a megbízó képviseletében egy nő
5. a szervező cégnél dolgozó muksó
6. a szervező cégnél dolgozó muksó munkatársa
7. a szervező cégnél dolgozó muksó még egy munkatársa
8. stylist
9. fodrász
10. sminkes
11. beazonosíthatatlan nőnemű lény aki csak nézett
12. beazonosíthatatlan nőnemű lény aki csak nézett és néha telefonált.

Na már most a híresség pózolt, a fotós és az asszisztense dolgozott, a többiek meg ültek és néztek. kb. óránként a sminkes elővett egy púderpamacsot és bepúderezte híresség orrát.

Az jutott eszembe, hogy a versenyszféra mindig pocskondiázza a közszférát, hogy ott aztán mennyi a léhűtő. Azon gondolkoztam, hogy nekik ezért fizetnek, hogy ülnek és nem csinálnak semmit? Végigmértem őket, és arra jutottam, hogy igen fizetnek nekik, ráadásul nem is keveset. Például ha megnéztem bármelyikük cipőjét, csak az többe kerülhetett mint az összes ruha együttvéve ami rajtam van. Persze ezekből nem kell messzemenő következtetéseket levonni, csak számomra érdekes volt látni egy napi "munkát" a versenyszférában.

Tollország

Hetente átlagban 3-4 tollat hozok ki a raktárból. Kollégák jönnek mennek, felírnak ezt-azt, aláírnak, a tollak meg eltűnnek. Ha valamit alá kell írni, akkor mindig mindenki tőlem kér tollat (kivéve Lala bá, akinek mindig van egy az ingzsebében). Próbálok éber lenni, és aláírás után gyorsan visszacsenni a tollat, de nem mindig sikerül. Voltak törekvéseim, hogy ráírtam piros alkoholos filccel a nevemet. Eddig kétszer került így vissza hozzám toll. Néha körbejárok, és a tolljaimra vadászok. És a vicces az, hogy soha sehol nem találom meg őket. Mert első körben azt hittem, hogy nálam felkapják, és valahol leteszik. Nade hol van ez a valahol? Valahol van egy tollország? Ahol a tollak nagy boldogságban együtt éldegélnek?

nem az én évem

Karácsony előtt kiderült, hogy munka szempontjából a 2009-es év különösen fos lesz. Be is igazolódott, sőt a vártnál sokkal sokkal durvább. Mondhatnám azt, hogy a vártnál minden sokkal rosszabbul sikeredett. Szóval munka szempontjából a 2009-es év indított egy mínusz 5-el, most mínusz 10-en áll. Sose mond, hogy ennél rosszabb már nem lehet, de most már tényleg baromi jól jönne némi nyugi.
A munkahely után jött az anyagi gáz. Januárban közölte velem az albérlőm, hogy kirúgták az állásából. Egyrészt jófej a gyerek, másrészt tényleg nagyon korrekt nem akartam utilaput kötni a talpára, így felajánlottam neki, hogy amíg nem rendeződnek a dolgai addig ne fizessen. Csakhogy nekem az albérletpénz nem olyan, hogy fogom zsebre vágom és veszek belőle csokit, ropit stb., hanem megy lakáshiteltörlesztésre. Így nem várt költségeim akadtak kapásból az év elején, amiből még most is csak lábadozom, elég kevés sikerrel. 
És ha az anyagi nehézségek és a munkahelyi gáz még nem lenne elég, akkor jön a magánélet. I anyukájával vannak gondok. Elég durva dolgok. 
Úgyhogy az a kifejezés, hogy a béka segge alól nézem most a világot, az enyhe kifejezés. 
Amikor jön a szar, azt nem csepegve érkezik, hanem hirtelen az ember nyakába borul mondjuk egy vödörnyi. Erre mondja a kolleganőm, hogy annak pakolja a sors a terhet a nyakába aki kibírja. Én meg nem értem, hogy ennyire nem lehet vicces kedvében a sors. Persze úgy szép az élet ha zajlik, de egy jó lenne megállni kicsit kifújni magam, mert fáradok. Fizikailag is meg pszichésen is. Jó lenne egy kis nyugalom, hogy rendezni tudjam a dolgaimat, de ehelyett még több kivívással kerülök nap mint nap szembe. Baromira remélem, hogy egyszer az életem folyása normális keretek közé visszaáll egyszer. Már csak ez a gondolat visz előre. 

Keretek

Egyszerre több dolgot kell az embernek összehangolnia.
Például van az egyéni érdek, a privát szféra. Sokszor az ember egyéni érdeke, egyéni elképzelései beleütköznek más emberek privát szférájába. Ilyenkor kereteket kell szabni. Mi az én egyéni érdekem amiből nem adhatok lejjebb. Úgy látom, hogy ez minden embernél más és más. Valaki totálisan fel tud oldódni a sok különböző érdek között. Úgy tud lavírozni, hogy neki is jó legyen, de más érdekeket se sértsen. Aztán van olyan féle ember, akinek 1 km-es közelében nem lehet megmaradni, mert akkorára terjeszti ki saját magát, saját akaratát. Én valahol a lavírozás között vagyok egy fokkal. Nagyon jól elvagyok a sokféle ember sokféle természete között. Jól tudok alkalmazkodni. Meglehetősen ritka az olyan természet amit nem tudok elviselni. Jelen pillanatban azt tapasztalom, hogy azokkal az emberekkel nem tudok kijönni akik nem ismerik saját maguk és a mások határait. Hogy meddig tart a saját privát szférájuk, és hol kezdődik a másiké, a másik emberé. Próbálok úgy élni, hogy ne lépjem túl saját kereteimet, hogy bizonyos dolgokat megtartsak magamnak, azt ne engedjem át senkinek, abba ne engedjek senkinek beleszólást, csak annak akit közel engedek magamhoz. Nekem elég kicsi a privát szférám. Akiket közel engedek magamhoz, azok úgy érzem a lehetőleg legközelebb állnak hozzám. Magyarán nem érzem magam távolságtartónak. Nyílt ember vagyok, aki csak a legbelsőbb legintimebb dolgait tartja meg magának. Nem egy titok az életem. Ennek ellenére előfordul, hogy még abba a kicsi intim világba is be próbálnak törni erőszakkal. Én ilyenkor bezárom a kapukat, az általában rám jellemző nyíltságot felváltja a sündisznópáncél. Így működik, ezt a működési mechanizmust alakítottam ki magamnak, és úgy tűnik ez jól működik.