Érvelés

Három főnököm van. Van a nagyfőnök, és van két kisfőnök. Az egyik egy 50 éves nő. Pár napja volt vele egy vitám, és majdnem dührohamot kaptam. Volt egy eset jó néhány hónapja. Én akkor leültem a nagyfőnökkel, ő mondott rá valamit, és én ahhoz tartottam magam. Mondtam akkor, hogyha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy megbeszéltük, akkor felállok, és elköszönök szépen. Én azóta is ehhez tartottam magam. Erre előáll a nőci, hogy akkor ezt beszéljük meg, oké én megbeszéltem a nagyfőnökkel, de hát az nem így, meg nem úgy. Na én az ilyen dolgokat nem szeretem. Ha leülünk egy komoly témában, és valamiről megállapodunk, akkor ahhoz én tartom magam, és elvárom a másik féltől is. Nyomattam sorra az érveket, és a nőci mikor már nem tudott mit mondani, és nem talált rajtam fogást, akkor azzal jött, hogy ez azért van így, mert én még fiatal vagyok, és hogyha annyi idős lennék mint ő, már máshogy látnám a dolgokat. Na ettől szétdurran az agyam. Nem tudja érvekkel alátámasztani a mondanivalóját, hanem kitalál valami blőd dumát. Jó hogy nem azt mondta, hogy azért nincs igazam, mert vörös a hajam, és a vörös hajúaknak nincs igaza. Kissé feldúltan hagytam el az irodát, aztán ma odaálltam a nagyfőnök elé, hogy most mi a szar van, nem erről volt szó, hogy most megy a visszatáncolás, leültünk megbeszéltünk valamit, és ahhoz tartottam magam. Erre ő egy még hülyébb magyarázattal állt elő. Ő azt mondta, hogy én a friss események hatására fel voltam dúlva, és hogy úgy gondolta, hogy idővel majd lehiggadok, és változik a nézőpontom. Na ekkor kezdtem felemelni a hangomat, hogy a kurva életbe. Ismer most már nyolc éve, és az a kép alakult ki benne rólam, hogy én mondok valamit, majd egy óra múlva meggondolom magam és annak a szöges ellentétét? Erre csak nyomatta, hogy de akkor fel voltam dúlva, én meg mondtam, hogy én feldúltan is tudok gondolkozni, és hogy a szavamat komolyan veszem, és ha egyszer kinyitom a számat, akkor azt komolyan gondolom, és nem változtatom meg a véleményem csak azért, mert eltelt egy-két hónap. De hogy ő úgy gondolta hogy.. Na ekkor már nem voltam finom és nőies, és ordítottam, hogy akkor azon a megbeszélésen tulajdonképpen átkúrtad a fejemet, mert én őszintén odaálltam, elmondtam, hogy mit gondolok a szituról, és hogyha az nem változik, akkor én lelépek. Erre azt mondta, hogy változni fog, csak kicsit legyek türelmes. Na most én baromi türelmes voltam, erre most jön, hogy akkor amit ott mondott, azt nem gondolta komolyan, csak meg akart nyugtatni. Mi vagyok én bazdmeg egy szaros gyerek? Akinek inkább átverik a fejét, csakhogy nem hisztizzen? Hogy én mennyire utálom az ilyen genny alakokat. Nincs benne gerinc, beetet valamivel, elhiszem, mert magamból indulok ki, és adok a szavára, aztán mikor eltelik egy bizonyos idő és számon van kérve az adott szava, akkor jön a szerecsenmosdatás. Hányok. Ténylegesen hányok. Kétszeresen sincs benne gerinc. Egyrészt ha lenne, akkor tartaná magát az adott szavához. Ha esetleg egy kicsit meginog, akkor azt mondja, hogy bocs, tudom, hogy megegyeztünk valamiben, de nem tudom tartani, ez van. De így, hogy nem is tartja a szavát, ráadásul utána valami iszonyatos ocsmány érveléssel akar kilépni a szituból?!
Kurvára sajnálom, hogy nem vagyok tök hülye, hogy átlátszó dumával nem lehet betömni a számat. Kurvára sajnálom, hogy egyenes gerincű parasztgyerek vagyok, aki kibaszottul nyakas tud lenni, ha tudja, hogy igaza van, és kibaszottul ki tud akadni, hogyha valakinek az adott szavát adja, és az szarba veszi. Kurvára sajnálom, hogy kiakadok ha valaki nekem adja valamire a szavát abból vissza akar táncolni. Kurvára sajnálom, hogy nem vagyok egy simulékony alkat, mert akkor most ezen kurvára nem lennék kiakadva. De én egy hülye balfasz vagyok, aki ha mond valamit akkor azt úgy is gondolja, sőt még két-három hónap múlva is komolyan gondolja, sőt annyira egy nyomorult hülye vagyok, hogyha mondanak valamit, akkor azt számításba veszem, és számítok az adott szóra. Kurvára utálom, hogy ez a világ már nem így működik. Hogy a szavamat és az adott szót szarba lehet venni.