Szétesés

Vannak az életemben szakaszok, amik elég durvák. Sok minden összejön, amikor mindent kellene csinálni persze, párhuzamosan. Nem bírom az ezzel járó feszkót. Vagyis bírom, mert ha nem adom fel, és csinálok mindent, akkor az esetek 99%-ban helyt állok. Csak sokszor hajlamos vagyok feladni. Ilyenkor beleszarok mindenbe, mondván ezt úgyis képtelenség megcsinálni, főleg ennyi idő alatt, és olyan minőségben, ami elfogadható is. Az elmúlt években a feladás volt rám a jellemző. Persze a feladással csak még szarabbul éreztem magam, és még nagyobb szart kavartam magam körül. Szóval a pillanatnyi feladás hosszú távon nem jött be, mert kamatostól megfizettem az árát. Ez elmúlt egy évben a "belerohadok" akkor is csinálom filozófiát vettem fel. Sokszor elég nehéz magamat motiválni, hogy ne adjam fel, hogy túlleszek rajta, és minden meglesz amit elterveztem. Húzós lesz, meg idegbeteg leszek, meg kibírhatatlan leszek, de máshogy nem megy. Persze ilyenkor mindig megfogadom, hogy előre fogom tervezni a dolgaimat, és nem hagyom, hogy egyszerre szakadjon rám minden. De ezt sosem tudom megcsinálni. Aztán jön a feszkó. Azon gondolkodtam, hogy lehet, hogy ez nekem lételemen. Mármint a képtelen helyzetekből való kimászás. Ezek ilyen mérföldkövek, hogy meg bírom csinálni, és akkor én vagyok a fasza gyerek, vagy elsunnyogok. Csak közben nagyon durván feszült vagyok. Annyira, hogy nem is jár máson sosem az agyam, csak az előttem álló feladaton. Ezzel fekszem, ezzel kelek, és ezzel álmodom. Egy ilyen időszak alatt valószínűleg öregszem vagy öt évet. Na akkor most megyek, és csinálom, mert most olyanom van, hogy akkor is csinálom, ha belerohadok is.