csőtörés

A társasháznak vannak előnyei. Nem kell füvet nyírni, nem kell havat lapátolni, kisebb a fűtésköltség, mert körbefűtenek a szomszédok. Nem kell kirakni a kukát hajnalban, hogy elvigyék. De vannak hátrányai is. Például ha az embernél eltörik egy vízvezeték a falban, akkor az nem csak az ő kára, hanem az alatta lakóé, meg az az alatt lakóé.. És ez ilyenkor ciki. Főleg úgy, hogy láttam az alattam lévő lakást.. ha az én lakásom nézne így ki, én enyhén szólva morcos lennék, mondhatni sík ideg. Baromi kellemetlen, mert nem a mi hibánk. Nem hagytuk nyitva a csapot, nem ment tökre a fürdőkád... csak egy szaros összefolyó cső a falban (vagyis eddig ez a tipp, aztán ma majd meglátjuk) mondta fel a szolgálatot. És itt van a csoda. Mert az ember komfortos lény, szereti a szépet. Szereti eldugni a páraelszívó csonkját egy szép gipszkarton fal mögé, szereti a fűtéscsöveket a padlóba rejteni. Legyen minden szép. Csak sajnos nem szép és praktikus, csak szép. Ugyanis sem a fürdőben, sem a wc-ben nem raktak fel szerelőablakot. Persze most már nem divat, mert nem esztétikus, csak praktikus. A fogyasztói világban meg mindennek szépnek kell lenni. Ennek fizetem meg én most majd jócskán az árát. Mivel nincs szerelőnyílás, ezért jön a véső meg a kalapács és a szép csempéimnek néhány jól irányzott mozdulattal búcsút inthetek. A csőtörést meg kell szüntetni, amit csak így lehet. A vízszerelő jön, bont, javít, majd elvonul, nekem meg ott maradnak a romok, és hívhatom a burkolót. Csúcs. Közben intézni a biztosítást... na arra kíváncsi vagyok. Elsőre baromira kedvesek és segítőkészek voltak. Kíváncsi vagyok, mikor benyújtom a számlát, akkor majd milyenek lesznek.