zene zene zene

Ritkán jön rám a zenehallgatás. Most például abból az apropóból kezdtem nézegetni a youtube-on, hogy belebuzultam a Coldplay Viva La Vida
http://www.youtube.com/watch?v=dvgZkm1xWPE
számába. Aztán az oldalsó ablakban megláttam a Blur-t. Baszki. 2000-ben vettem meg a Blur the best of című albumot. Britpop. Úgy rémlik így határozták meg magukat. Azért a zene meg a videoklip üt. Tudom ízlések és pofonok,, de szerintem stílusosat és jót alkottak.
http://www.youtube.com/watch?v=Papa_qi7evU&feature=channel
http://www.youtube.com/watch?v=WlAHZURxRjY
http://www.youtube.com/watch?v=nM8agr7_TxE

És akkor rámjött a nosztalgia, és befutott emléknek a 2000-es év. Győr, Orsi, a Bridge-be a bulik. Sorra jutottak eszembe a számok, melyek minden buliban szóltak. Apollo 440, Fatboy Slim, Limp Bizkit, Liquido, Morcheeba, the Verve...
http://www.youtube.com/watch?v=UO4Usj3hHNc
http://www.youtube.com/watch?v=hvnHtO6daQM
http://www.youtube.com/watch?v=NdpP6ynPbiY&feature=PlayList&p=6753350E6FFB533A&index=0
http://www.youtube.com/watch?v=Jsj-37UrxeM&feature=related
http://www.youtube.com/watch?v=7FmognvrztU
http://www.youtube.com/watch?v=Zx3m4e45bTo
Lehet én túlzok, mert nekem az ezredforduló egy jó időszak volt, de ezek a zenék korszakalkotók voltak. Szerintem semmihez sem hasonlítható. Mint ahogy van a beat korszak, a diszkó korszak, ez meg az ezredforduló korszaka, amikor jó zenék voltak. Lehet, hogy csak azért voltak jók, mert akkor voltam fiatal, ezek szóltak a szórakozóhelyeken, erre tomboltunk. Jó volt az ezredforduló végén fiatalnak lenni.. nem tudom most milyen, de akkor kurva jó volt. Legalábbis mi jól éreztük magunkat...

konzulens dilemma

Szóval most, hogy a csoportom nagy része államvizsgázik, eljutottam odáig, hogy el kellene kezdeni szakdolgozatot írni, mert ha sokáig baszakszok ősszel sem fogom leadni. Az a baj, hogy fordított módon működöm. Nem témához keresek konzulenst, hanem konzulenshez témát. Ugyanis nálam mindig az emberi tényező a legfontosabb. Lehet, hogy ez balfaszság, de így működöm. Szóval mondjuk választok egy témát. Ahhoz a témában legavatottabb tanár lesz a konzulens. De ha én nem bírom emberileg, akkor megette a penész, hiába tisztelem a tudását, de mindig kell az a plusz ami miatt nekem emberi valaki, ami miatt nem csak tisztelhető, de kedvelhető is, magyarul megvan az "ő is csak ember" érzés. Úgyhogy lehet, hogy menne egy téma, de ha az van bennem, hogy be kell menjek konzulálni xy-hoz akit nem kedvelek, vagy tartok tőle, akkor megette a fene, szabotálni fogom az egészet, nem leszek képes együttműködést kialakítani. Az a baj, hogy szinte csak azokat a tanárokat bírom, akik nem főállásban dolgoznak az iskolában, és a csoporttársaim azt mondták, hogy csak olyat lehet aki főállású, óraadót nem. Na akkor ha elkezdem számba venni az általam ismert tanárokat, akkor hamar a sor végére érek. Van például egy nagyon nagy figura tanár, de nekem már túl teátrális. Akkor van egy olyan, akit nem értek. Nem bírom felvenni nála a fonalat, mármint a gondolkodásmódja totál idegen tőlem. Aztán ott van egy női oktató, de azon kívül, hogy voltam előadásain nem ismerem. A vizsgák mindig írásban voltak, így két szót nem beszéltem vele. Az előadás mindig faja volt, de személyes interakcióban nem ismertem meg. Aztán ott van még a rektor. Hát nem tudom, nekem az már túl magas szint. Olyan zavarban lennék, hogy laposkúszásban mennék hozzá bármiért is, meg hát neki nem az a fő profilja, hogy a fogadóórájában csak engem várjon, és nem lenne egymillió más dolga. Van még egy idősebb tanár akivel nekem semmi problémám nem volt, sőt nagyon korrekt volt, de valahogy olyan távoli figura maradt. Tulajdonképpen egy olyan tanár van akihez szívesen járnék konzulálni, de neki meg a profiljával van a gond, mert nála tuti, hogy valami EU-s témát kellene virítani. Az meg olyan, hogy az évek során volt egy rakás tantárgyunk, de egyik sem volt olyan, hogy baromira rákattantam volna a témára. Érdekesnek érdekes volt, de főprofilomként nem azt választanám, én inkább maradnék a belpolitikánál. Úgyhogy megint én vagyok a mitévő legyek. A többiek államvizsgáznak, nekem meg se témám, se konzulensem. Ilyenkor egy idióta pancsernek érzem magam, mert most már rájöttem, hogy nem vagyok hülye, csak pancser.
De most már legalább nem fosok annyira az írástól, mert eddig ha be kellett adni valamit inkább elmentem vizsgázni én marha, csak nehogy írni kelljen valamit, mert az nekem kurvára nem megy. Ez az állapot mostanra változott meg, hogy három dolgozatra is ötöst kaptam, sőt az egyik beadandónál akárkit megkérdeztem mindenkinek 1-es, 2-es, vagy 3-as lett, csak nekem lett 5-ös. Úgyhogy a kóros "itt én vagyok a leghülyébb, itt mindenki érti a dolgokat, csak én vagyok balfasz" önértékelésem kezd átfordulni, hogy talán nem tévedtem el annyira ezen a szakon, mint eddig gondoltam.
Azon gondolkoztam, hogy vajon totál hülyének néznek, ha írok egy e-mailt, hogy helló tanár úr, szeretném felkérni, hogy legyen a konzulensem, erre visszakérdezne, hogy oké, de mi a témám, és akkor benyögném, hogy őőő meg hááát, hogy nem tudom, kéne valamit keresni. Na ez így nem fog menni. Kellene valami téma. Na még nyári szünet előtt megszülöm. Legalábbis remélem.

politikáról való írás

A nagyok azért próbálnak figyelni, - mármint azok az újságok és hírportálok, akik elméletileg függetlenként határozzák meg magukat -  hogy amit leírnak az jó is legyen. Több újság szigorúan  tényeket közöl, jól alátámasztott bombabiztos tényeket, véleményt, állásfoglalást ritkán. Ezeket a cikkeket szeretem, jó kiindulóalap. Én mondjuk az jobban szeretem, hogyha vannak a tények, aztán mellette mondjuk ott van egy vélemény, egy állásfoglalás is, ami gondolatébresztő, amivel az ember vagy egyetért, vagy nem. 
Azért összességében elmondhatom, hogy vannak bejáratott forrásaim, amik a hosszú évek alatt nem nagyon okoztak csalódást, ahol jó cikkeket lehet olvasni, amelyek többsége megállja a nagy valóságban a helyét. 
De mivel kíváncsi alkat vagyok, ezért gyakran nézegetek erre-arra. Meglehetősen lehangoló a dolog. Tonna számra írnak "publicisták". Azért raktam idézőjelben, mert a többsége azt a szót méltatlanul használja. Nem a véleményüket akarják a nyilvánosságra hozni, hanem oktatni akarnak, hogy nézzétek ti hülyék, ez a frankó, és ezt én raktam össze, én zseni. Pedig a publikálásnak nálunk szép történelmi hagyománya van. Mennyi nagy írónk, költőnk publikált különféle közéleti írásokat (de persze nem csak költők és írók). Most meg mindenféle önjelölt napóleon neve mellé odebiggyesztjük a publicista kifejezést, és hagyjuk, hogy elmebaját közzétegye. Azt hiszem régen úgy volt, hogy egy egyetemi (lehet, hogy főiskolai is) diploma után lehetett jelentkezni újságírónak.  Legalább volt egy alap, egy szelektáció. Most meg? Néhány hónapos újságíró tanfolyam érettségi után, de talán már az sem kell. Aki nagy biztonsággal le tudja írni a nevét kétszer egymás után helyesen, az már szinte bárhova írhat, sőt az a baj, hogy bármit is. Na most jutott eszembe, hogy lehet, hogy nem is az írók, hanem a szerkesztőkkel van a baj? Mert írhat bárki bármekkora faszságot, azt azért valakinek jóvá is kell hagyni, hogy az kikerüljön nyomtatásba, vagy a honlapra. Vagy ez már nem így működik? Na mindegy. Lényeg ami lényeg, hogy botrányos a mai politikai publicisztika helyzete. Nem azért szarozom le az általam olvasottakat, mert annyira kritikus vagyok, hanem mert tényleg silány minőségűek. Mert ha összevetjük a mostani "nagyokat" a régi nagyok írásaival, a maiak erősen magukba nézhetnének. A mostaniakban csak az önbizalom van meg, a tudás, a szakértelem, és mindehhez az alázat baromira hiányzik.  

Név

Kaptam egy üzenetet skypon, hogy te vagy az az x. y. aki zenész? Visszaírtam, hogy nem. Eszerint van egy ugyan olyan nevű zenész mint én. Nem azt mondom, hogy letör a dolog, de valahol mégis csak szeretnék egy olyan nevet, amit ha meghall valaki, akkor csak én jussak eszébe, ne pedig egy zenész, egy ügyvéd, egy marketing menedzser. Pedig nincs is nagyon standard nevem (jó a keresztnevem az tényleg gáz. gimnáziumban csak négyen viseltük ugyan ezt a nevet, plusz az ofő). Az előbb beírtam az iwiwbe a keresésbe a nevemet, és csak ezen a site-on 54 ugyan olyan nevűt találtam mint én. Lehangoló. Van egy kolleganőm, aki pont ezért tetetett egy magánhangzót a neve elé, mert az ő nevéből tényleg annyi van mint égen a csillag. Egy darab betűvel rögtön össze nem téveszthetővé tette a nevét. 

Önbizalom

Valahol nagyon el lett cseszve az önbizalmam, sőt lehet, hogy sosem volt igazán. A lényeg, hogyha saját magamat, meg a teljesítményemet kell értékelni, akkor én mindig alulértékelek. A hétköznapokban kevés az igazi visszajelzés, de például az iskola teljesen jó példa erre. Múlt hét péntekre és szombatra le kellett adni egy-egy dolgozatot. Először is jött a vergődés. Az egyiknél szabadon választott téma volt, a másiknál kb. 10 témából kellett választani. A 10 témából kapásból azt mondtam, hogy jó akkor én egyikhez sem tudok egy árva szót sem hozzászólni, én ehhez kevés vagyok. Aztán csak kiszúrtam egyet, megírtam, elküldtem. Jött a másik. Hiába volt szabadon választható téma vergődtem mint állat, hogy ez is olyan, amihez én nem tudok hozzászólni. Aztán csak elkezdtem írni valamit. Szóval mind a kettőt beadtam, és szorongtam jó néhány napot, hogy mi lesz a reakció. Hogy vajon neves tanáraim értékelik, vagy visszadobják, hogy ezen még üljél egy kicsit. Arra is gondoltam, hogy el sem küldöm, mert én csak ilyet és így tudok írni, és lehet, hogy ez a stílus, meg a mondanivaló így tálalva nem megfelelő. Erre tegnap megjött az eredmény, és mind a kettő ötös lett. Persze én hülyegyerek nem hogy örülnék neki, rögtön arra gondoltam, hogy á ez is biztos csak egy alibijegy, és aki beadta az tuti, hogy ötöst kap.. aztán egyik csoptársam mondta, hogy neki hármas lett, egy másiknak megy egyes (azt is hozzá kell tenni, hogy 20.000 karaktert kellett írni, és aki hármast kapott annak csak 12.000 volt, aki meg egyest, annak 8.000, úgyhogy lehet, hogy aki egyest kapott, az kurva jót írt, csak a mennyiség volt elégtelen). Beszéltem még egy csoporttársammal, ő mondta, hogy tök genyó volt a tanár, mert ő szerinte tök jót írt, és kettest adott neki. Szóval nem tudom, hogy most húzzam ki magam, hogy de fasza gyerek vagyok? Jó lenne, mert máshogy ebben a szakmában nem lehet érvényesülni, csak ha kellő kiállása és kellő magabiztossága van az embernek. na a kiállásomról inkább ne beszéljük, a magabiztosság, azt meg elég erősen kérdéses. Most persze felszívtam magam, hogy lehet, hogy mégsem tévedtem el annyira, de az eddigi tapasztalataimból kiindulva ez a jó érzés hamar elszáll.

szar blogok

Az előző poszt volt az örömködés, ez meg a kritikus énem. Szóval mi bajom van a blogokkal? Általában az, hogy most a legnagyobb divat az, hogy mindenki egyéniség, mindenki tehetséges, mindenki más mint a többi. Ezért mindenki valami hiper egyedivel akar előállni. Egyrészt az egyéniséget három sorból is fel lehet ismerni, aki játszi könnyedséggel írja az életét, a gondolatait, az álmait stb., aztán van aki baromi jót és érdekeset akar írni, és lehet érezni rajta az izzadságszagot. Szóval mivel mindenki kurvára egyedi, ezért mindenki baromira egyforma, és valami igazi eredetit találni nagyon nehéz. Tele van egyedinek tűnő sablonos szarral a net, és ez kiábrándító. A könnyedséget keresem, a gondolatok szárnyalását, az élet sava borsát. De ahogy a Megasztar zsűrije mondta évekkel ezelőtt, hogy nem jön át. 
Mondjuk nekem a tetszésemet elnyerni elég nehéz, és nem csak a blogok szempontjából, a könyvekkel is így vagyok. Megveszek egy könyvet, és mint aki egy kincs birtokába jut, óvatosan kinyitom, és lassan kezdem olvasni. Aztán a legtöbb könyvet a 30. oldalnál abbahagyom. Általában az első pár oldalnál ha nem kapok kedvet, akkor még néhány oldalt elolvasok, de ha a 30. oldalnál is még lassan olvasok, akkor szépen félreteszem. Ugyanis a jó könyvet lassan kezdem olvasni, majd ha jó a könyv egyre csak falom és falom az oldalakat, belefeledkezek az időbe, belefeledkezek mindenbe, és csak szaladnak a sorok. Nekem ez az élmény, nekem attól jó a könyv, hogy várom, hogy olvashassam. Életem során talán eddig 10 ilyen könyv volt. Hányból? Mennyi könyvet vettem életembe? 500-600-at biztosan. Mennyinek jutottam a végére? Talán 150-en. Most vagy baromira kritikus vagyok, vagy baromira szar ízlésem van. 

női blog

Találtam végre egy női blogot amit nem csak azért olvasok, mert szórakoztat a hülyeség (Anna blogja kivétel, mert az ő blogját a kezdetektől olvasom, és ő egyfajta alfa, ő nem számít a női blogok kategóriába. Anna egy ufó), hanem tényleg tetszik. Jó a mondanivaló és a stílus is. 
Azt hittem már annyira undorítóan kritikus vagyok, hogy nekem semmi sem jó. Pedig nem. Csak annyi silány szar van a neten, hogy nehéz megtalálni közötte a kincset. 

Érvelés

Három főnököm van. Van a nagyfőnök, és van két kisfőnök. Az egyik egy 50 éves nő. Pár napja volt vele egy vitám, és majdnem dührohamot kaptam. Volt egy eset jó néhány hónapja. Én akkor leültem a nagyfőnökkel, ő mondott rá valamit, és én ahhoz tartottam magam. Mondtam akkor, hogyha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy megbeszéltük, akkor felállok, és elköszönök szépen. Én azóta is ehhez tartottam magam. Erre előáll a nőci, hogy akkor ezt beszéljük meg, oké én megbeszéltem a nagyfőnökkel, de hát az nem így, meg nem úgy. Na én az ilyen dolgokat nem szeretem. Ha leülünk egy komoly témában, és valamiről megállapodunk, akkor ahhoz én tartom magam, és elvárom a másik féltől is. Nyomattam sorra az érveket, és a nőci mikor már nem tudott mit mondani, és nem talált rajtam fogást, akkor azzal jött, hogy ez azért van így, mert én még fiatal vagyok, és hogyha annyi idős lennék mint ő, már máshogy látnám a dolgokat. Na ettől szétdurran az agyam. Nem tudja érvekkel alátámasztani a mondanivalóját, hanem kitalál valami blőd dumát. Jó hogy nem azt mondta, hogy azért nincs igazam, mert vörös a hajam, és a vörös hajúaknak nincs igaza. Kissé feldúltan hagytam el az irodát, aztán ma odaálltam a nagyfőnök elé, hogy most mi a szar van, nem erről volt szó, hogy most megy a visszatáncolás, leültünk megbeszéltünk valamit, és ahhoz tartottam magam. Erre ő egy még hülyébb magyarázattal állt elő. Ő azt mondta, hogy én a friss események hatására fel voltam dúlva, és hogy úgy gondolta, hogy idővel majd lehiggadok, és változik a nézőpontom. Na ekkor kezdtem felemelni a hangomat, hogy a kurva életbe. Ismer most már nyolc éve, és az a kép alakult ki benne rólam, hogy én mondok valamit, majd egy óra múlva meggondolom magam és annak a szöges ellentétét? Erre csak nyomatta, hogy de akkor fel voltam dúlva, én meg mondtam, hogy én feldúltan is tudok gondolkozni, és hogy a szavamat komolyan veszem, és ha egyszer kinyitom a számat, akkor azt komolyan gondolom, és nem változtatom meg a véleményem csak azért, mert eltelt egy-két hónap. De hogy ő úgy gondolta hogy.. Na ekkor már nem voltam finom és nőies, és ordítottam, hogy akkor azon a megbeszélésen tulajdonképpen átkúrtad a fejemet, mert én őszintén odaálltam, elmondtam, hogy mit gondolok a szituról, és hogyha az nem változik, akkor én lelépek. Erre azt mondta, hogy változni fog, csak kicsit legyek türelmes. Na most én baromi türelmes voltam, erre most jön, hogy akkor amit ott mondott, azt nem gondolta komolyan, csak meg akart nyugtatni. Mi vagyok én bazdmeg egy szaros gyerek? Akinek inkább átverik a fejét, csakhogy nem hisztizzen? Hogy én mennyire utálom az ilyen genny alakokat. Nincs benne gerinc, beetet valamivel, elhiszem, mert magamból indulok ki, és adok a szavára, aztán mikor eltelik egy bizonyos idő és számon van kérve az adott szava, akkor jön a szerecsenmosdatás. Hányok. Ténylegesen hányok. Kétszeresen sincs benne gerinc. Egyrészt ha lenne, akkor tartaná magát az adott szavához. Ha esetleg egy kicsit meginog, akkor azt mondja, hogy bocs, tudom, hogy megegyeztünk valamiben, de nem tudom tartani, ez van. De így, hogy nem is tartja a szavát, ráadásul utána valami iszonyatos ocsmány érveléssel akar kilépni a szituból?!
Kurvára sajnálom, hogy nem vagyok tök hülye, hogy átlátszó dumával nem lehet betömni a számat. Kurvára sajnálom, hogy egyenes gerincű parasztgyerek vagyok, aki kibaszottul nyakas tud lenni, ha tudja, hogy igaza van, és kibaszottul ki tud akadni, hogyha valakinek az adott szavát adja, és az szarba veszi. Kurvára sajnálom, hogy kiakadok ha valaki nekem adja valamire a szavát abból vissza akar táncolni. Kurvára sajnálom, hogy nem vagyok egy simulékony alkat, mert akkor most ezen kurvára nem lennék kiakadva. De én egy hülye balfasz vagyok, aki ha mond valamit akkor azt úgy is gondolja, sőt még két-három hónap múlva is komolyan gondolja, sőt annyira egy nyomorult hülye vagyok, hogyha mondanak valamit, akkor azt számításba veszem, és számítok az adott szóra. Kurvára utálom, hogy ez a világ már nem így működik. Hogy a szavamat és az adott szót szarba lehet venni.

művészet

Néztem ma a Kultúrház című műsort. Nagyon ritkán nézek bele, valahogy mindig az az érzésem, hogy itt úgy van tálalva a művészet, a kultúra, hogy van a normál világ a prosztó (paraszt emberekkel), és vannak a művészetre érzékeny emberek akik külön kasztot alkotnak, a két világ között nincs átjárás. Én a hétköznapi művészetet szeretem. Az olyat, amivel együtt élünk. Azt már nem szeretem amit totál elrugaszkodik a valóságtól, amit magyarázni kell, hogy ez most épp művészetnek számít. Ez az én realista felfogásom. Nade a műsor. Szóval ült a riporter egy fotóssal, és a fotós mondja, hogy nagyon nehéz volt neki befutni, mert vitte a portfólióját, és az egyik helyen azt mondák, hogy az albumában a bal oldali kép fantasztikus, de a jobb oldalit cserélje ki, mert az szar, a másik helyen meg azt mondák, hogy a jobb oldali nagyon szuper, de a bal oldali csapnivaló. Ebből nekem az jött le, baromira nem a tehetségről szól az egész, hanem az fut be, aki egy befolyásos emberre hatással van. Lehet, hogy a befolyásos, gazdag fószer full hülye, de ő dönti el, hogy most mi trend, mi művészet és mi nem.

Kritikus énem

Néha előbújik belőlem, és akkor árad kifelé.
1. Az iwiwen van egy olyan rész, hogy "magamról". Nem tudom pontosan hány százalékban, de elég nagy arányban, itt egy idézet áll: "A humor a szeretet kifejezése, amely mindannyiunkat közelebb hoz egymáshoz, mert megakadályozza, hogy a kelleténél komolyabban vegyük magunkat." "Soha ne kérj bocsánatot érzelmeid kimutatásáért, mert ha azt teszed, akkor az igazságért kérsz elnézést." "Mert élek még! Ha törten is,ha vérben is, ha görcsben is,még ha utolsó is vagyok,kit az özönvíz meghagyott,de harcom végig harcoloms a lobogót megmarkolom!"
"Ha mindent szabályt betartasz, minden jóból kimaradsz."
Ha valaki egy fél mondatot sem bír magáról írni, akkor gyorsan beüti a google-ba, hogy idézetek, és máris keres egy olyat, amiről úgy gondolja, hogy na az majd milyen kurvára sokatmondó. Pedig épp ez az, hogy baromira semmitmondó, unalmas és sablonos, és én mindig jót röhögök rajta, hogy baszki ez sem bír magától, magáról írni egy mondatot.
2. Szintén iwiw: a képek. Ez a másik kedvencem, mikor valaki le van fényképezve egy szobában, egy étteremben, vagy egy akár milyen totál sablonos helyen, és a kép alá írja, hogy Írország, Spanyolország, Ausztrália stb. az ilyenen halára röhögőm magam. Lehet, hogy készítek magamról egy képet, felrakom 12 szer, és mindegyik alá mást írok. Az egyik alá azt, hogy Svájc, a másik alá azt, hogy Kenya, a harmadik alá azt, hogy Obama beiktatása utáni buli Mike-nál stb.
Most ha valaki ül egy szobában egy fotelban, akkor miért kell aláírni, hogy Üzbegisztán, mikor az egy szobában egy fotelban valaki.

Egyedieskedés

Mostanság ritkán járok forgalmas bkv járatokon, pedig néha érdemes.
Múlt szombaton a 4-6-oson utaztunk, amikor felszállt két 20 év körüli lány, és előadták az ingyenműsort, jó hangosan, hogy legalább 6-8 méteres körzetben mindenki hallja őket. "Jaj én nem vásárolok már itt semmit! annyira utálom, hogyha velem szemben jön a ruha az utcán amit viselek! Csak Olaszországban vásárolok!" Felnéztem, megnéztem ki ez az "egyedi" darab. Ha lett volna gondolatkivetítő, ezt lehetett volna olvasni: "hiába vered magad kislányom, hogy Olaszországba jársz vásárolni, belőled is csak 12, egy tucat."

Hihetetlen emberek

Az a baj, hogy a munkahelyemen a központi telefon nálam cseng. Így nem csak azok jutnak el hozzám, akik kimondottan engem keresnek, hanem mindenféle ember, akik különböző céllal, nyűggel, bajjal keres meg minket. Úgy látszik ennek a helynek van szelleme, mert az előző két munkahelyemen (ami tegyük hozzá ugyan ilyen profillal foglalkozott) nem volt ennyi furcsa ember, furcsa kéréssel, szándékkal, mondanivalóval.

Tegnap például egy 80 éves Franciaországban élő bácsi hívott fel. Először azon gondolkoztam, hogy vajon hogyan jutott el hozzánk, de végül ő elmesélte. Nem volt egyszerű, meg a bácsi mondanivalója sem. De ő legalább egy pozitív hős. Persze nagy valószínűséggel ő sem kerek, de ő legalább segíteni akart. 

Update: felhívtak az egyik kerületi rendőrkapitányságtól, és kerestek valakit. Mondom, hogy nálunk ilyen nincs. Erre mondja a csaj, hogy de van, mert ő egyszer az illetőt ideszállította. Mondom neki, hogy most nincs ilyen, és az elmúlt három évben biztos nem is volt, mert azóta dolgozom itt, és én mindenkit ismerek, sőt nem csak ismerek, nyilván is tartok. Mondtam neki, hogy tőlünk pár száz méterre van egy ugyan ilyen intézmény, és megadtam a számukat, hátha azzal tévesztett össze. Két perc múlva visszahív, hogy náluk nincs, akkor mégis csak nálunk kell, hogy legyen. Na ekkor már kezdtem megfeszülni, és közöltem vele, hogyha itt lenne, vagy itt lett volna, és 100% tudnék róla. Csak kötötte az ebet a karóhoz, hogy márpedig tuti, hogy nálunk van. Ekkor odahívtam a főnökömet, hogy ugyan mondja már el a rendőrnőnek, hogy itt nincs és az elmúlt néhány évben nem ilyen nevű ember. Na a főnöknek is elkezdett erősködni, hogy márpedig nálunk van. Végül megadtam neki a központi nyilvántartó számát, ahol az összes budapesti intézmény adatai megvannak, hogy kérdezze meg őket. Azt már csak magamban tettem hozzá, hátha kiderül, hogy mégiscsak nálunk van, csak annyira kurvára hülyék vagyunk, hogy nem vettük észre. 

Csukás István

Nem vagyok egy rajongó típus. Sosem volt kedvenc együttesem, színészem, íróm. Sosem lógtak plakátok a szobám falán, nem mászkáltam autogrammokért. Mégis, mikor megtudtam, hogy ma lehetőségem nyílik találkozni Csukás Istvánnal rögtön bevágtattam egy könyvesboltba, és vettem tőle egy regényt. Na jó nem magamnak, hanem ajándékba az unokaöcséimnek. 
Az öreg nem egy szószátyár típus. Egy szolid öregúr, aki halkan beszél, nem ömlik belőle a szó. Nem tudom igazán leírni, de baromi jó érzés volt a társaságában lenni. Egyfajta nyugodtságot és kiegyensúlyozottságot árasztott. Szavaiból hihetetlen szolidság, optimizmus és kedvesség áradt. Olyan volt, mintha nem e világról származna. 
Számomra nagyon nagy élmény volt, hogy találkozhattam vele, és megtapasztalhattam lényének hihetetlen varázsát. Azon gondolkozom, hogy találkoztam-e már ennyire intenzív kisugárzású emberrel, de azt hiszem ő viszi magasan a pálmát. Vagyis helyesbítek. Ennyire intenzív, pozitív kisugárzású emberrel. Negatív kisugárzású emberrel találkoztam már eléggel, sőt nap mint nap találkozok, olyanokkal, akiknek meg sem kell szólalni, de már rosszul érzi magát az ember a társaságukban, annyira taszító, negatív a kisugárzásuk. Azt hiszem Pista bácsi most ezt a rengeteg negatív energiát egy fél mosolyával tova űzte. Milyen kár, hogy még rettenetes negatív kisugárzású emberekkel nap mint nap találkozok, ilyen pozitív kisugárzású emberrel meg egyszer az életben. 

Szétesés

Vannak az életemben szakaszok, amik elég durvák. Sok minden összejön, amikor mindent kellene csinálni persze, párhuzamosan. Nem bírom az ezzel járó feszkót. Vagyis bírom, mert ha nem adom fel, és csinálok mindent, akkor az esetek 99%-ban helyt állok. Csak sokszor hajlamos vagyok feladni. Ilyenkor beleszarok mindenbe, mondván ezt úgyis képtelenség megcsinálni, főleg ennyi idő alatt, és olyan minőségben, ami elfogadható is. Az elmúlt években a feladás volt rám a jellemző. Persze a feladással csak még szarabbul éreztem magam, és még nagyobb szart kavartam magam körül. Szóval a pillanatnyi feladás hosszú távon nem jött be, mert kamatostól megfizettem az árát. Ez elmúlt egy évben a "belerohadok" akkor is csinálom filozófiát vettem fel. Sokszor elég nehéz magamat motiválni, hogy ne adjam fel, hogy túlleszek rajta, és minden meglesz amit elterveztem. Húzós lesz, meg idegbeteg leszek, meg kibírhatatlan leszek, de máshogy nem megy. Persze ilyenkor mindig megfogadom, hogy előre fogom tervezni a dolgaimat, és nem hagyom, hogy egyszerre szakadjon rám minden. De ezt sosem tudom megcsinálni. Aztán jön a feszkó. Azon gondolkodtam, hogy lehet, hogy ez nekem lételemen. Mármint a képtelen helyzetekből való kimászás. Ezek ilyen mérföldkövek, hogy meg bírom csinálni, és akkor én vagyok a fasza gyerek, vagy elsunnyogok. Csak közben nagyon durván feszült vagyok. Annyira, hogy nem is jár máson sosem az agyam, csak az előttem álló feladaton. Ezzel fekszem, ezzel kelek, és ezzel álmodom. Egy ilyen időszak alatt valószínűleg öregszem vagy öt évet. Na akkor most megyek, és csinálom, mert most olyanom van, hogy akkor is csinálom, ha belerohadok is.