Láttam ma egy riportot. Egy kétéves kislányról szólt, akinek műszivet ültettek be ideiglenesen. Műszivvel kb. fél évvel tolták el a halálát. A halála csak abban az esetben kerülhető el, ha találnak neki donorszivet. Milyen abszurd az élet. A szülők teljesen természetes, ösztönös módon a gyerekük életbenmaradásában bíznak. Akkor marad életben a gyerekük, ha egy másik meghal.
Talán egy éve volt egy hasonló riport. Van egy kisfiú, aki nagyon súlyos gyógyíthatatlan tüdőbetegségben szenved. A kezelés évi 80 millióba kerül, amit az OEP nem finanszíroz. Mindenféle kampánnyal elérték, hogy két évig az OEP támogassa a kisfiú kezelését. Lehet, hogy ez most fura lesz. De a szülők, akik látszólag szeretik a gyereküket, semmi mást nem csináltak csak meghosszabították a gyerekük haldoklását, szenvedését. Ha a gyerek nem kapott volna gyógyszert, akkor kiskorában meghal. Ugyanis már akkor tudták, hogy ez egy gyógyíthatatlan, halálos lefolyású betegség. Mit fognak mondani a gyereküknek mondjuk hét, nyolc esetleg tíz éves korában, amikor már van éntudata, amikor már talán tudja, hogy mi az a halál? Hogy magyarázzák meg neki, hogy te sosem fogsz felnőni, sosem lesz családod, meg gyerekeid, mert néhány éven belül meg fogsz halni. Ugyanis a gyógyszer nem gyógyít meg, mert egy idő után az sem használ. Persze Anyuka abban bízik, hogy majd találnak rá gyógymódot. Tudom ezek nagyon súlyos erkölcsi, etikai kérdések. Mi az a határ ameddig még elmehetünk egy élet hosszabításában, és mi az ami már irreális, ami nem a gyógyulásról, csak a haldoklás meghosszabításáról szól? A haldoklás meghosszabítása szerintem sérti az emberi méltóságot. Nagyon nehéz más helyében meghozni egy döntést. Nehéz szülőként a gyermekünk, vagy gyermekként a szüleink életéről dönteni. De ténylegesen kinek az életéről döntenek? Mert ha a beteg érdekét nézzük, és ez kegyetlenül hangzik, de az nem lehet egy gyerek érdeke, hogy fél évig egy kórházi ágyhoz kötve becsövezettel mellkassal várja a saját halálát. Ez embertelen. Egy rákos kisgyereknél, akinél van remény a gyógyulásra, annál természetesnek tartom, hogy mindent elkövetnek a gyógyulásért. Mert ott lehet gyógyulásról beszélni. Ott az éremnek két oldala van. A halál és a gyógyulás. Amíg az éremnek két oldala van, én is küzdenék minden erőmmel, hogy a vége a gyógyulás legyen. De amikor nincs az éremnek két oldala? Amikor csak egy oldal van, és azon az oldalon csak az erkerülhetetlen van, csak a időpontján lehet változtatni. Rettenetes dolgok ezek, mégis életünk velejárói. Az orvostudomány a kezükbe adott eszközöket, melyekkel a természet ellenében döntéseket hozhatunk élet és halál fölött. Nem vagyok benne biztos, hogy egy ilyen döntés az emberek kezébe való.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése