III/III

Személy szerint már marhára unom. Vikidál Gyula, MGP, Szabó István, Pokorni Papa, Novák György, Csurka István, Kárpáti György stb. Félévente, évente, néha sűrűbben bedobnak egy nevet. Koncnak. Nesztek, csámcsogjatok, és mindig fellángolnak az indulatok. Ez már el lett cseszve, ez igy már nagyon méltatlan, és tisztességtelen. A rendszerváltás tájékán kellett volna egy nagy ügynöklistát késziteni, meg lett volna a nép számára a katarzis, aztán szépen lassan lecsengett volna. Talán megtanultunk volna élni a múltunkkal. De igy nem lehet. Csöpögtetni a nép elé egyesével a neveket.
Meglehetősen frappáns véleményem van az egészről. Úgy tapasztalom, hogy két szélsőség fordul elő. Ha kiderül valakiről, hogy ügynök volt, vagy rögtön rohadt mocsok szemét lesz, vagy szegény áldozat. Én ezt árnyaltabban látom, nagyon széles a skála. Kezdjük a végén, a megzsaroltakkal. Akiket a családjukkal,a szeretteikkel zsaroltak. Őket áldozatnak tekintem. Meglehetősen mocskos dolog valakit a szeretteivel zsarolni. Ha nem ment másként, akkor ezt az eszközt is bevetették. Aztán ott vannak, akik mondjuk már elértek egy bizonyos egzisztenciát, és akkor álltak eléjük, hogy na akkor most jelentesz, vagy mehetsz szenet lapátolni. Biztos voltak akik elmentek szenet lapátolni, de van aki az addigi életét, egzisztenciáját nem adta fel, és inkább jelentett. Persze ezt is lehetett viszonylag tisztességesen, másnak megpróbálni nem ártani, meg mocsok módon is. Őket már erkölcsileg annyira nem tudom felmenteni, mert ha én valamivel valakinek ártok, félve a saját kényelmem, egzisztenciám elvesztésétől, akkor inkább a szénlapátolás (családi örökség a nyakasság, és a mások tisztelete). Jelenteni a barátokról az ismerősökről, a kollégákról, majd mintha mi sem történne tovább dolgozni velük, viccelődni, hallgatni az életüket, majd papirra vetni. Ez nekem már nem tiszta dolog. Aztán ott vannak azok az emberek, akik jobb nem kikezdeni a hatalommal szlogennel inkább beállnak a sorba. Végül a vérgecik, akik önként és dalolva mennek, hogy jelenthessenek a szomszédról, a főnökről, a kollégáról. Legyek pesszimista? Ismerve a magyar mentalitást nem hiszem, hogy a családjuk és saját életük ellehetetlenitésével megzsaroltak lehettek többségben, hanem az utolsó két kategória. A probléma ott kezdődik, hogy most már bárki bármit mondhat. Tipikus 56 szindróma. Most csak olyan 56-osok vannak, akik a molotov koktélt dobálták, nem azok akik a Kossuth téren vagy Mosonmagyaróváron a tömegbe lőttek. Szóval bárkiről derül ki hogy ügynök volt, vagy tagad, vagy áldozatnak állitja be magát. Ez az egész méltatlan. Vagy nézzünk szembe a múlttal, vagy ássuk el, és mikor már minden lehetséges ügynök meghalt, akkor történészekkel irassuk meg a kor történelmét. De igy, hogy még az ügynökök és a megfigyeltek is élnek, és nincs letisztázva, csak egy újabb feldolgozatlan élmény, ami a kollektiv tudatnak nem igazán tesz jót. A tudatlanság és a bizonytalanság nem jó. Mert amig lebegtetve van az egész múlt, nem pedig lezárva, vagy feldolgozva, addig csámcsogás lesz. A csámcsogás meg nem méltó senkihez.
Zárójelben: azt azért alá kell irnom, hogy volt bennük cinizmus, nem is kevés. Nézzük csak meg a fedőneveket: Vikidál - Dalos, Kárpáti - Halasi.