A harc törvénye

Annyira baromira utálom azokat az embereket, akik a főnök előtt csicseregnek, csivitelnek, jópofiznak, hogy jó benyomást keltsenek, amúgy meg bunkók, parasztok, nem tudnak és nem is akarnak viselkedni, nem tudnak együttműködni, ráadásul még dolgozni sem dolgoznak az minimálisan elvárható szinten sem. Ez a tipikus felfelé nyal, lefelé rúg. Kétszínű szar gennyládának tartom az ilyet. És most rámfókuszált egy ilyen szarzsák. Eddig velem, mivel a főnök közelében dolgozok jópofizott az illető. Aztán kibújt a szög a zsákból, belezavartam a köreibe, ezért most rámrontott, és ahol lehet üt-vág csépel. Én egy béketűrő ember vagyok. Sokféle hibát tudok tolerálni, de az emberi silányosságnak ezt a részét nem. Van egy lélektani határ amit ha valaki átlép, akkor én is kivonom a kardom. Itt még nem volt ilyen csörtém, de máshol már volt hasonló szitu, hogy a munkahelyi légkört megmérgezte egy pszichopata ámokfutása, és hülye játszmákba kezdett. Ilyenkor én lágy lelkemet megacélozom felveszem a pléhpofát, és kicsinálom az illetőt. Mert máshogy nem lehet. Kimaradni a buliból nem lehet. Ha meg nem lépek, akkor módszeresen rámtelepedik, és szépen lassan a hülye játszmájának a része leszek. Szerintem meg az ilyen ki a fasza gyerek arcoskodás egy ilyen munkahelyre, mint a miénk nem való, mert azon kívül, hogy feszültséget szül nem vezet sehova. Nálunk nem az viszi előbbre a munkát, ha minél nagyobb a versengés, hanem hogyha minél jobb az együttműködés. De ha a másik nem akar és nem is tud együttműködni, ehelyett kivont karddal nekemront, akkor fogom magam és szépen módszeresen lekaszabolom. Kicsit ilyenkor sajnálom az illetőt, hogy nem ismer. Mert persze én aranyos vagyok, meg kedves. Ebből arra a következtetésre jutnak, hogy én mindig aranyos vagyok és kedves. És ez alapvető hiba, hogy nem látják bennem a harcos amazont. Mondjuk ez az előnyöm is. Mert ha tudnák, hogyha belémkötnek az eleve egy rossz lépés, akkor nem tennék meg. Így meg biztosra mennek, hogy hát engem simán le lehet darálni. Utólag mindig jókat röhögök mikor pofára esnek, és a végén fülüket farkukat behúzva kullognak, még én emelt fejjel megengedek magamnak egy félmosolyt. Nem szeretem ezeket a csörtéket, de néha belekényszerülök, és akkor inkább gyorsan lerendezem, mint húzzuk, halasszuk. Tudom, hogy semmi gázosat, emberileg vállalhatatlan nem tettem, így elég nehéz megalapozott fogást találni rajtam. A másik meg primitív eszközökkel kenegeti a szart. Az ilyet a legegyszerűbb beledöngölni a földbe. Ilyenkor persze mindig fellép az erkölcsi dilemma, hogy vajon ha a szar embert saját eszközeivel nyomom le, akkor vajon én is szar emberré válok? Ilyenkor előveszem a lehetséges eshetőségeket, választási lehetőségeket. Olyat nem választok amiből én kerülök ki szarul. Tehát ha az az ára a békének, hogy belekerülök a levesbe, hagyom, hogy hatalmaskodjon rajtam egy szar alak, akkor természetesen feléled a védekezési ösztön. A védekezés ebben az esetben pedig a támadás. Azzal is vigasztalom ilyenkor magam, hogy nem én kezdtem a feszkót. Ez a kisebbik rossz választása. Ahhoz, hogy a munkahelyi szar helyzet megoldódjon némi véráldozat kell. Én meg nem vagyok egy anyám asszony katonája, ha valaki túllépi a normális emberi kereteket, akkor megy a levesbe.