fostalicska

Idejöttem dolgozni három éve. Ugyan abban a beosztásban ketten dolgozunk. Nekem öt éves szakmai tapasztalatom + végzettségem volt, az itt dolgozó kollégának 15 éves. Szóval idejöttem az elején még mondtam néhány dologra, hogy ezt máshogy kéne mint ahogy a kolléga csinálja, de ő volt itt régebb óta és mindig lehurrogtak, hogy a fenét, az nem úgy van. Szóval a másik kolléga már hajnalok hajnalán itt baszta a rezet, mindig határozott volt (és arrogáns), szinte sosem ment el szabadságra. Azt a nézetet keltette maga körül, hogy ő a világ közepe, ehhez a munkához csak ő ért, sőt jobban ért mindenkinél még a főnököknél is. Én szépen csinálgattam a melómat, néha ki lettem oktatva, de igazából az idő múlásával alakult a munkaköröm, és másfélét csináltam mint amiért eredetileg idejöttem. Aztán idén kaptunk egy hónapos szakmai ellenőrzést. Mielőtt hozzá értek volna a Kolléga kiütötte magát. És persze ilyenkor kit talál meg a kérdéseivel a szakmai ellenőr? Hát a papíron ugyan azt végző embert. Én meg bementem a kolléga irodájába, a kis elzárt dolgait kinyitogattam, és egy nagy kibaszott kuplerájt találtam. (hozzá kell tennem, hogy az én irodámhoz boldog, boldogtalannak van kulcsa, az övéhez senkinek sem, csak a tűzkazettában volt vész esetére pótkulcs). Mi ugye irodai munkát végzünk. Vannak az intézendő dolgok, amiket felszólítás nélkül is kell csinálni, és vannak a hivatalok akik küldik a különféle iratokat, amire lépni kell. Na most a kolléga ezeket kenterbe leszarta. Tehát nem végezte el a munkáját. Amikor jött hivatalos felszólítás, hogy halló ezt meg ezt kéne tenni, akkor sem. Ezt onnan tudom, hogy az összes ilyen iratot megtaláltam iratpapucsokban. Nem ám dossziékban valami rendszer szerint szétválogatva. Egy halomban minden. Többnyire vagy személyenként, vagy érkezési sorrendben, vagy hogy honnan érkezett, típusonként, valahogy ezeket tárolni és de legfőképpen intézni kellett volna. Csakhogy ez elmaradt. Én meg mikor erre rájöttem szóltam a főnöknek, hogy most mi legyen, mert gáz van. Két évre visszamelőleg vannak dolgok amik nincsenek elintézve. Főnök nem akarta elhinni, hogy az élmunkás kolléga, aki a jutalmazási listák élén volt mindig baszott dolgozni, csak úgy csinált mintha. Mi hülyék, és főleg a főnökök meg azt gondolták, hogy minden megy frankón. Jelenleg a kolléga nem dolgozik, ezért elvégzem a saját, és láss csodát az ő munkáját is. Plusz az ellenőrök egy hetet adtak, hogy a feltett kérdéseikre választ adjunk, úgyhogy most két évre visszamenőleg lapátoljuk a szart (persze ebből 90% az én részem). Most persze nekem is nagy lett a pofám és hangoztatom is a főnököknek, hogy ezt bizony jól elkúrtátok, mert basztátok ellenőrizni, plusz mivel a kolléga volt ugye az atyaúristen, ezért én parkolópályán csücsültem. Most meg sorra jönnek hozzám, hogy ez hogy van, meg az hogy van, és mikor elmondom, akkor csodálkoznak, hogy ehhez én is értek. Sőt jól értek, és jobban értek mint a félisten kolléga. Egy biztos, hogy a főnökökben realizálódott, hogy a kolléga két év alatt mekkora sarat halmozott fel, és el vannak ájulva, hogy ezt én pik-pakk rendbetettem. Mi ebből a tanulság? Hogy nem mindig az a fasza, és az a jó, amit jó hangosan és jó nagy meggyőződéssel mondanak. Igaz kellett hozzá három év, hogy a főnökök felismerjék szakmai kvalitásaimat, de a végén csak kiderült. Persze örültem volna ha nem úgy derül ki, hogy két év szarát kell más után ellapátolni, de ez van. Itt az derült ki, hogy a túlzott magabiztosság nem tudást és jó munkavégzést takar, hanem épp ellenkezőleg. Ezek nem nagy események, csak egy ember életének apró-cseprő dolgai, de mégis tanulsággal járnak (számomra).